Alexander

Hát igen, ő soha nem volt és nem is lesz soha az udvariasság mintaképe. De sebaj, ha ő nem is, én legalább tudok kedves lenni. És legfőképpen szerény, de azért ismerek én pár embert, aki még nálam is nagyobb önbizalommal rendelkezik. Ez a lány pedig pont aközött a pár ember között van. Nem értem miért pont az én társaságomra nem vágyik. Chris például ezerszer többet bántotta mint én, de hiába én ezek szerint hatásosabb vagyok. De legalább az én társaságomra csak ő nem vágyik, az övére pedig elég sokan.
- Nembaj. - Húztam meg vállamat átlagos hangon, mintha újra köszöntem volna neki, persze üdvözlésként, nem elköszönésként. Legyek olyan szemét, hogy beköpjem? Miért ne? Ő, is megtenné. Azért még meggondolom , de nagyon hajlok afelé, hogy elmeséljem a dolgot valakinek aki továbbítja a hírt. Miért élvezze Lora az egyedüllétet, ha vigyázhatnak is rá? Ha Benjamin mindenhová követheti, megmondhatja neki mit szabad tennie és mit nem, felvilágosíthatja, hogy miket szülnek majd a tettei. Annyira jó elképzelni, hogy az őrületbe kergeti a lányt. Sőt, lehet, hogyha Nate megtudja ezt a kis zsugorítós, utazós dolgot, akkor mit tudom én, például három embert küld a lánya "védelmére".
- Tudtam... Minden nap arra vártál, hogy mikor megyek végre a kúriátokhoz. Én pedig teljesen összetörtem a szívedet, amiért egész nyáron nem láthattál. Hát őszintén sajnálom. - Hajtottam le fejem megbánóan, de kitört belőlem a röhögés. Igen, talán két éve volt egy szikrányi esély arra, hogy Lora egy kis pozitív érzelmet - ami még barátinak sem igazán nevezhető - érzett irántam, de aztán elhalt, mert ez nem működik, mi nem lehetünk jóban és kész.
- Poénos kedvében? Mindenki? - Kérdeztem vissza, ez milyen hülye kérdés már? Első este, még senki sem fogta fel, hogy mennyi tanulás és professzori lecseszés vár még rá ebben az évben, inkább mindenki élvezi, hogy újra itt lehet. Az iskola amit szeretnek. Hát ez a mugliknak elképzelhetetlen, de én nem vagyok az.
- Neked meg mi a bajod? - Kérdeztem mikor valamit pampogni kezdett és pálcája helyét nyakamhoz érintette. Ez normális? Kezeltetni kéne, a dühkitöré... - Jah, hogy a cetliről van szó? Az nem én voltam. - Gratulálok! Most sikerült bevallanom, hogy én voltam. - Chris volt. Tudod ő az aki mindig direkt kitól veled, én pedig a kedves testvére aki még senkit sem bántott. - Pislogtam rá. Kire másra is foghattam volna, mint az idióta bátyámra, aki még örülni is fog neki, hogy Lora közelében lehet, még akkor is, hogyha épp az Avada varázsige előtti készületeknél, de akkor is a közelébe lesz és próbálkozhat a lány elcsábításával.
- Inkább öljük meg együtt Christ. Mit szólsz? - Ajánlottam fel neki puszta önzetlenségből. Higgye el aki akarja.

Lora

Unottan fordítottam arcomat egy zavaró hang irányába. Ki más is lehetett volna, ha nem Alexander?! Ha nem Christopher, akkor Alex. Nem baj, ő ugyis van akkora vakmerő mardekáros, hogy meghaljon. Aki olyan mesét ki tudott találni, hogy a barátnője vagyok, a szüleim meg alkoholisták és valahol egy putriban élnek, annak dícséret jár. De azért, azt a mardekáros és rettentően alattomos húzását, hogy megcsókolt és megnézett egy szál semmiben, azt nem díjjazom. Erről jut eszembe, még nem is álltam bosszút rajta ez miatt. De lesz még rá két évem, és itt az új tanév. Még bármi megeshet. 
- Biztosan nagyon imádnád a társaságom, ahogy ebben a teremben mindenki, de el kell szomorítsalak, én nem vágyom bárkinek is a társaságára. Főleg nem egy Acerlotéra. És azon belül is Alexander Acerlotéra - nyomtam meg gúnyosan nevét, majd ülőhelyzetbe tornásztam magam, hogy arcunk egy vonalban legyen és ne kelljen lenéznie rám. 
- Benjamin azt hiszem valahol a Borneo szigeteken nyaral, ha jól emlékszem, odaszállítottam. Szegény, még mindig körülbelül hangya méretű, de aztán nehogy apám fülébe jussanak eme információk, mert nem örülnék, ha megtudná, hogy kedves talpnyalója már nem is követi annyira árgyús szemekkel minden egyes lépésemet - mondtam negédesen. Teljesen tisztában voltam vele, hogy két óra múlva, Benjamin újra itt lesz, hiszen Alex majd szépen elpletykálja valamelyik Halálfaló testvérkéjének, amiből van neki elég, aztán apám intézkedik, és újra rámállítja azt a nem normális barmot. Aztán hallgathatom, hogy hova nem mehetek. Utálom az összes férfit, főleg azokat, amelyikek azt hiszik, majd uralkodhatnak rajtam.
- Biztos több százan kíváncsiak rá, hogy mit műveltél a szünetben, és hogy miért nem jártál a kúriánkban a nyári szünetben, de nekem most ennél fontosabb dolgom van. Ki kell derítenem, ki volt vacsora után poénos kedvében. Nem tudod véletlenül? Hiszen annyira jók a kapcsolataid - pislogtam rá ártatlanul. Meg sem fordult a fejemben, hogy ő lehetett. De jobban belegondolva. Ő volt! Szemétláda vadbarom! - Te voltál mi? - sziszegtem dühösen, és pálcámat nyakának nyomtam, majd felálltam, hogy felé magasodhassak. 

Alexander

Újabb év és újabb gonosz kis törpék, akik erősíteni fogják a Mardekár ház hírnevét. Hát akik már képesek voltak tegnap este így kibabrálni a Hugraboggos prefektussal, azok előtt le a kalappal. Szép kis dolgokat fognak még ezek elkövetni, persze meg sem közelítve az örök ászokat, akiket a bunkó tréfákban nem lehet megelőzni. Hiába, minket, és főleg engem lehetetlen bármiben is megelőzni. Szóval a kis elsősökről még annyit, hogy idén teljesen igaza volt a süvegnek abban, hogy a következő hét évben sokszor fogja még megbánni az igazgató, hogy kiküldte azokat az értesítéseket. De hogy nem tudnak ezek engem meghatni? Valahogy érdekesebb a saját életemmel foglalkozni és például azzal, hogy miért is fejezte be egyszerre mindenki a beszélgetést és miért figyel inkább mindenki engem, ahelyett ,hogy ők is elhadarnák az egész nyarukat, kezdve azzal, hogy mikor teázgatott náluk a Mágiaügyi Miniszter és befejezve valami olyasmivel, hogy az apjuk melyik díszpáholyból nézhette végig a Kviddics Világkupa döntőjét.
- ... Most mi van? - Kérdeztem, miközben abbahagytam hosszú felsorolásom a nyári szünetről? - Közben hátrapillantottam. - Lora? - Vontam fel szemöldököm. Komolyan még mindig ezt az idióta játékot játszák? Legalább lenne vicces. Mert ha most emiatt olyan hú de rosszul lenne, akkor érdemes lenne, de hogy még élvezi is, hogy mindenki csendben lesz mikor ő megjelenik. Egyszerűen mindent elront a jelenlétével. Totálisan egyetértek a többiekkel, ha valami olyat meghallana ami neki nem tetszik, már futna is rögtön az apucijához. De mivel engem nem érdekel mi dühíti fel drága Nate bácsit, ezért még véletlenül se fogok puncsolni az "édibédi" kicsi lányának. Sőt inkább direkt elrontom a napjait, kezdve a kis cetlivel a fenekén és folytatva azokkal amiket majd a ládájában fog találni. Azért érdekes, hogy rólunk régen senki sem feltételezte volna, hogy köpünk. Mármint rólam, meg az idióta testvéreimről.

- Szia! - Huppantam le mellé, ha már mással nem lehet beszélni , akkor még talán ő is megfelel. - Ezekkel nem lehet beszélni ha te itt vagy, szóval most veled fogok beszélgetni. - Jelentettem ki és meghúztam vállaim, miközben páran suttogni kezdtek a háttérben.
- Milyen nyarad volt, annak a Benjaminnak a védelmében? - Húztam mosolyra ajkaim, hát ha most valaki kitalálná, hogy kell nekem egy testőr, biztos nem bírnám ki két napnál tovább és inkább nevet változtatnék. Habár Lorának már eddig is volt testőre, Jesse személyében. Aki tökéletesen lecseszett minden egyes olyan tettemért ami Lorácskának nem tetszett. Igen az a nagy testvéri szeretet, csak az a baj, hogy nincs azzal tisztába, hogy ki is a testvére, én vagy Lora.

Lora

Már hatodik éve, minden szeptember elsején róvom ugyan azokkal a vontatott léptekkel az alagsor hideg folyosóit, mégis minden egyes alkalommal rá kell jönnöm, hogy bármikor el tudnék tévedni idelent, a pincehelyiségek között. Tekintetemet végig járattam minden egyes hatalmas kőtömbön, amik a talapzatául szolgáltak az iskolának. A csendet a zord folyosókon csupán puha lépteim, és a klubhelyiségből kiszűrődő néhány mardekáros diák gúnyos kacaja törte meg. Nem is értem, elsején minek tudnak ennyire örülni, azonkívül, hogy végre kitehették a kúriájukból a lábukat és most egymás szavába vágva mesélhetik el, hogy kinek gazdagabbak és tehetősebbek a szüleik. Valahogy már ez a téma sem igazán tudott foglalkoztatni. Ha belépek a klubhelyiségbe, ugyis mindenki elcsendesül, mert félnek, hogy valami rosszat mondanak, én pedig rögtön beköpöm őket apucinál, aki kivégzi a szüleiket a következő Halálfaló gyűlés alkalmával. Pedig még soha nem játszottam spiclit. Voltak itt mások, akik helyettem elvégeztek mindenféle piszkos munkát, ha pedig véletlen egy leheletnyit is bemocskolódtak volna kezeim, ugyis addig magyarázkodtak volna, amíg engem tisztára nem mosnak.
Pár pillanat múlva már megértettem, hogy miért méregettek érdekesen a folyosón. Ugyanis Mardekár Malazár nem volt rest a tudtomra adni, hogy valaki egy cetlit ragasztott a fenekemre, azzal a felirattal, hogy "Csapj le rá". Csak tudjam meg ki volt, aki ennyire meg akar szabadulni a nyamvadt életétől, és én segítek rajta. Nem kell ide apám, meg az a Benjamin sem, hogy megvédjen. Meg tudom védeni magam, főleg ennyi paraszttal szemben, akiknek minden gondolatukban valami perverz ötlet fogalmazódik meg. 
Leszedtem farmeromról a cetlit, majd összegyűrtem, és neki vágtam Mardekár portréjának. Ismételten jól kezdődik az év. Furcsa, hogy még egyik idióta ismerősömmel sem futottam össze ide felé jövet, de mint tudjuk, ami kési, az nem múlik. 
Még nem volt kedvem felmenni a szobámba, így inkább ledobtam magam az egyik kényelmes fekete bőrkanapéra. Kényelmesen végignyúltam rajta, térdeimet felhúztam, és pálcámmal kezdtem játszadozni. Ha meg tudom, hogy ki volt, aki ennyire viccesnek érezte magát, leátkozom a feje tetejéről az összes szál hajat. 

Kiara

Soha nem szerettem, ha kiabáltak velem. Vagy csak megemelték velem szemben a hangjukat. Valahogy most ez önbizalommal töltött el, és sikerült összeszednem magam annyira, hogy visszaszóljak Damonnak. 

- Körülbelül egy és fél hete. És most mondtam éppen el nem? Nem értem mi az, hogy már megint. Destiny-nél is csak Abigail és Zoe tudta. Ők nem mindenki - jegyeztem meg karbafont kezekkel és pár lépéssel távolabb sétáltam tőle. Kezdem azt hinni, hogy felelőtlen vagyok. Ha nem célozgatok, főleg nem ennyire átlátszóan, akkor most Damon nem lenne ennyire ideges. Miért nem vártam még ezzel az egésszel? Fantasztikusan tudok időzíteni. De kiderült... Nem tudok már mit tenni. Az egyik problémás személyiségen már túl vagyok. És ha azt vesszük, fogadhatta volna sokkal rosszabbul is. És Destiny? Hiába játsza a nagy kislányt, még mindig szüksége van ránk. Hogy mondom meg neki? Mikor még a játék babái sem ülhetnek az ölembe, mert az az Ő helye és senki nem foglalhatja el. Még rongybabák sem. 

- Magadra se haragudj - fordultam szembe vele és ahogy megölelt megadóan simultam erős és biztonságot nyújtó karjai közé. - Valamit ki kell találnunk Destinynek. El kellene vinnünk egy óvódába nem gondolod? Vagy legalább vele egykorúakkal kellene valami programot szerveznünk neki. Ahol először mi is ott vagyunk, később pedig akár ott is hagyhatnánk. Mi lesz, ha ő nálad is rosszabbul fogadja - kuncogtam fel keserűen, és fejemet mellkasára hajtottam. - Vagy még hanyagoljuk a témát? 

- Én egyébként, örülök, hogy így alakult - jegyeztem meg halkan, majd felnéztem rá. - Én egyedül nőttem fel. Nem volt testvérem, és már akkor megfogadtam, hogy az én gyerekem nem nőhet fel egyedül. - magyaráztam neki, majd egyik kezemet lapos hasamra csúsztattam. 

- Ismét elővehetem a kismama ruháimat - vigyorogtam el, majd a közeli tükörben karcsú derekamat kezdtem vizsgálgatni. 

Damon

Mindjárt szétpattannak az idegeim, erre ez a nőszemély képes megkérdezni, hogy „Én?” . Megbolondulok. Mikor kinyögte a választ egy pillanatra a levegő is bennem akadt. Azt a jó büdös! Ingerülten pattantam fel a kanapéról, majd kezdtem mászkálni a szobában.

 - Mióta? És ikor akartad ezt elmondani nekem?!  Fogadjunk, hogy már megint mindenki tudott róla rajtam kívül, mi? – sziszegtem összeszorított fogakkal. Megbolondulok. De le kell nyugodnom. Nem borulhatok ki egy ilyen kis semmiség miatt, mint egy gyerek. Azt istenit, lesz még egy gyerekem! Ez nem semmiség! És még azt sem tudom eldönteni, hogy ez most jó e nekem vagy inkább rossz. Mi lesz Destinyvel? Mi lesz vele, ha jön ide még egy baba, aki sokkal kisebb lesz nála? Fogom egyáltalán szeretni azt a másik gyereket? Hiszen Destinyt annyira imádom. Nem tudom, hogy juthatna hely még egynek… Idegesen túrtam hajamba, majd fordultam Kiara felé. Ez meg mindjárt bőg. Esküszöm, kezdem tényleg azt hinni, hogy arra játszanak, hogy agyvérzést kapjak, és valaki mást állíthassanak a helyemre.

Nehogy sírni kezdjen nekem, mert tényleg megbolondulok! Nagy levegőt vettem, majd elfordítottam róla a tekintetem. Nem tudtam elhinni, hogy megint lesz egy olyan apró kis izé Kiarában…

 - Igen haragszom. – mondtam lassan, de mikor megláttam Kiara arcán lecsordulni az első könnycseppet, gondterhelten sóhajtottam, majd léptem közelebb hozzá.

 - Haragszom, de nem rád. Nem te tehetsz róla, hanem én… - motyogtam lassan, majd átöleltem derekát és magamhoz húztam. Még egy gyerek…. hogy fogjuk ezt elmondani Destinynek? Nem fog örülni. Bármikor megkérdezték tőle, hogy szeretne e egy testvért, mindig azt válaszolta, hogy nem, mert csak magának akar minket. Van egy kis hasonlóság közte és Rebecca közt. Attól eltekintve, hogy Destiny ezerszer édesebb és tündéribb, nem beszélve róla, hogy tisztavérű.

Kiara

Egy percig ledermedtem a szoba közepén. Szívem kihagyott egy dobbanásnyit, majd kéz tördelve fordultam szembe Damonnal. Ajkaimon egy zavart mosoly terült el és ha nem Kiara Wright vagyis most már Welles lett volna a nevem, még azt is feltételezem, hogy elpirultam. Most mégis mit kellene mondanom? Valószínűleg az igazat. De ha Damon nem akar gyereket? És valljuk be, nekem sem igazán volt betervezve. Nem is tudom miért hittem, hogy majd lesz egy tökéletes alkalom, mikor elmondhatom neki: Damon, gyerekünk lesz. Hát már tudom, hogy Damon Welles-nél ilyenkor nincs megfelelő alkalom.
- Én? - kérdeztem és hangom leginkább egy egér cincogására hasonlított. - Én.. ahha - nyögtem ki és megsemmisülve álltam a szoba közepén. Enyire értelmesen is csak én tudtam válaszolni egy ennyire pimitív és egyértelmű kérdésre.
- Vagyis... ööö... nem - vágtam rá, de az egész helyzet veszett volt. Eldönthetném mit is akarok mondani. 

- Haragszol? - néztem rá könnybe lábadt szemekkel és lábaim úgy remegtek, hogy félő volt összecsuklok a helyiség közepén.

Damon

 - Mennek át a fenén. Amióta csak az eszemet tudom ilyenek. Na jó, nem. Az elmúlt 100 évben fajultak el ilyen szinten a dolgok. Előtte… hát előtte veszekedtek, aztán meg kibékültek. Most meg folyamatosan okádják egymásra a szebbnél-szebb jelzőket. – morogtam Kiara hajába. – És tudod mi a legrosszabb? Darrennek nem is az a baja, hogy az anyám megcsalja! Arra játszik, hogy Zoe kijelentse: el akar válni. Na és miért? Mert őt nem fogják elítélni, ha Zoe el akar válni tőle, de ha Darren akar elválni Zoetól és ez így tudódik ki, plusz az, hogy azért mert az anyámnak ott van Sebastian, akkor egy büdös kurvának fogják elkönyvelni. Eleve nem kedvelik az anyámat, de ha még az is ráragadna, hogy megcsalta Darren Wellest, akkor totálisan elvágná magát. És az se biztos, hogy túl hosszú életű lenne ezután. – sóhajtottam lemondóan, miközben felültem. Hihetetlen vagyok. Most szépen mindent kitálaltam Kiarának, amit Abigailtől hallottam, mert addig faggatta az apámat, míg az el nem mondta neki a véleményét. Annyi a probléma, hogy Zoe ebből valószínűleg szart se tud, ezért nem mondja, hogy el akar válni. Pedig minden sokkal egyszerűbb lenne, ha békén hagynák végre egymást. Anyám élhetné az életét Sebastiannal meg az idióta féltestvéreimmel, Darren meg azt csinálhatna, ami jólesik neki. Akár hozhatna Destinynek egy új, normálisabb nagyit. Bár, ahogy apám ízlését ismerem. Először Reina, aztán meg Zoe….

Összevont szemöldökkel pillantottam Kiarára. Idegesen hablatyolt valamit Destinyről, aztán a vacsoráról. Összeszűkített szemekkel meredtem rá. Valamit titkol. Tudom, hogy titkol valamit. Nem akar a szemembe nézni. És most ez a gyerek téma meg, hogy Destiny egyre nagyobb lesz. Hiszen még csak négy éves. Én nem nevezném nagynak. De mi baja lehet…  Én megbolondulok, ha kiderül, hogy Kiara megcsal. Nem, ha így lenne akkor nem beszélt volna arról, hogy milyen lenne, ha lenne egy fiunk. Pár másodpercig kétkedve bámultam rá, aztán megdermedtem. Csak nem…?

 - Terhes vagy? – nyögtem ki rekedten.

Kiara

Egy huncut mosollyal nyugtáztam Damon ténykedését, majd átfontam karjaimat izmos nyakán és ujjaimmal selymes hajába túrtam. Hihetetlen, hogy még ennyi idő után sem változott semmit a haja. Na jó, talán egy kicsit egyenesebb lett, de még mindig ugyan úgy élvezem brizgálni sötétbarna tincseit.
- Ilyesmi? Hát biztos, hogy az apám nem nézte volna jó szemmel, ahogy "ilyesmit" művelsz velem a kanapéján - húztam gunyoros vigyorra ajkaimat.
- Egyébként ne törődj a szüleiddel. Nehéz időszakon mennek keresztül. Biztos túl lesznek rajta. És akkor minden normális lesz - próbáltam lelket önteni Damonba, de egyenlőre olyan pillanat sem jutott eszembe, mikor Darren és Zoe gyengéden és szerelmesen beszéltek volna egymáshoz. Így elég nehéz elképzelni, hogy ez pont most fog megváltozni. De reméljük a legjobbakat.
- A gyerek dologgal? - akadt el egy percre lélegzetem. Láthatólag Damon nem nagyon szeretne mégegy gyereket. Pedig nem tudok mit tenni. Ha már egyszer a hasamban ott növekszik a legújabb Welles baba... Egyszer ugyis rájönne. De talán még várok egy kicsit. - Semmi különöset. Csak Destiny nem sokára megnő. Már nem szereti annyira, ha babusgatom. És már arra hivatkozva, hogy a nagylányok sem alszanak együtt az anyjukal, nem hajlandó beengedni maga mellé az ágyába - magyaráztam Damonnak, és reméltem nem veszi észre a bizonytalanságot, ami minden bizonnyal ott csillogott smaragdzöld íriszeimben.
- Nem nézzük meg, hogy áll a vacsora? Kezdek éhes lenni - másztam ki Damon alól, majd meggzítottam ruhámat és hajamat.

Damon

Sértődötten bámultam magam elé. Mi az, hogy még Kiara is az ő pártját fogja?! Ilyet nem tehet! Esküszöm felégetem az összes Nathaniel Hemsworthról készült! Destiny még csak NÉGY éves! Nem lehet szerelmes! Főleg nem egy képmásba!
Morcosan húztam magamhoz Kiarát, arcomat pedig a nyakhajlatába fúrtam.
 - Még egy gyerek? Dehát itt van Destiny... és még olyan kicsi. - morogtam a nyakába. - Egyébként meg nem olyan jó vicc felidegelni a lányos apukákat, mint ahogy azt te gondolod. Veszélyesek tudnak lenni, hidd el nekem. - mondtam halványan mosolyogva, miközben végigdőltem a kanapén, Kiarát pedig magam alá rántottam.
 - Szörnyű... Ha a te szüleidhez mentünk vacsorázni, akkor nem történt semmi ilyesmi. Az tényleg egy vacsora volt, de itt... itt semmi se normális. - fintorodtam el, miközben apró csókokat leheltem az alattam fekvő állára, arcára és ajkaira. Emlékszem, amikor először találkoztam Kiara szüleivel. Addig nem volt semmi gond, míg meg nem tudták, hogy vámpír vagyok. Még mindig nevethetnékem van az emlék hatására, ahogy Mrs.Wright arcából kifutott a vér.
 - Egyébként meg... mit akarsz ezzel a gyerek dologgal?

Kiara

Figyeltem, ahogy Destiny próbálja elbűvölni az apját. Megmosolyogtató jelenet, ahogy ugyanúgy lebiggyeszti kis vörös ajkait, és felveszi a legbűbájosabb álarcát, mint mikor én próbálok valamit elérni Damonnál. Valahogy, nekem ez jobban szokott sikerülni. De még kicsi. Hogy is néznénk ki, ha Damont a lánya jobban megtudná bolondítani mint én?! De annyira lenyűgöző személyiség, mint én. Kevés akad. 

- Jól van, meglátjuk mit tehetek - simítottam végig barna tincsein, majd miután elsétált Darrennel, közelebbsétáltam Damonhoz, és hátulról átöleltem a mellkasát. 

- Damon, még csak négy éves - próbáltam megnyugtatni, de láthatóan hajthatatlan volt. - Nathaniel nem okozhat semmi féle problémát. Már nincs köztünk. A lányodnak pedig jelenleg te vagy az egyetlen férfi az életében. És még egy jó ideig az is maradsz - suttogtam csendesen a fülébe, majd szembefordítottam magammal és egy forró csókot leheltem ajkaira. Miután elváltunk, gondolkodni kezdtem, hogy jó ötlet lenne-e neki elmondani, hogy lesz még egy babánk. De arra a döntésre jutottam, hogy még egy kicsit halogatom ezt a témát. Inkább célozgatok rá. 

- Mit szólnál egyébként, ha lenne egy fiad? Gondolj bele, ő is megkeserítené más lányos apukák életét. Főleg, ha ennyire sármos lenne, és társulna hozzá a sexy kisugárzásod, mely az én bájos stílusom - ábrándoztam, miközben lehúztam magam mellé a kanapéra és kócos hajával kazdtem játszani. - És lehetne ilyen tündéri göndör hajikája. Aby biztos örülne, ha lenne kit fésülnie - küldtem felé egy gúnyos vigyort, majd fejemet mellkasára döntöttem. 

Damon

 - Négy évesen?! Nem! Négy évesen az volt a legnagyobb gondom, hogy minél nagyobb sziklatömböket csapjak szét. És utána is! Nekem-csak-kajának-kellettek! De ugye emlékszel Chasere? Na, Nathaniel nála tízszer rosszabb volt!  Tudod mit jelent ez?! Én nem fogom hagyni, hogy a lányomból egyéjszakás ribancokat csináljon valaki! – háborogtam, majd lerogytam a kanapéra. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Miért pont egy ilyen….egy ilyen… chh…. Csodálatos. Gyilkolási hajlamaim támadtak egy olyan ember irányába, aki már rég meghalt. Istenem, add, hogy lenyugodjak egy kicsit, mire el kell küldenünk Destinyt a Roxfortba, mert különben lekaszabolom az iskola teljes férfiállományát. Összeszűkített szemekkel méregettem Kiarát és Destinyt, ahogy sugdolóznak. Destiny pedig már nem sír. Megölöm Kiarát, ha valami hülyeségre bíztatta. És biztos azt csinálja. Az én lányom, csak ne ájuljon el az ilyen bájgúnároktól, akik a képről kacsingatnak. Destiny letörölte arcáról a könnyeket, majd ugyanúgy mosolyogva, ahogy szokott odaugrándozott hozzám.

 - Apuci haragszol? – kérdezte. Elfordítottam tőle a fejemet és kibámultam az ablakon.

 - Igen.

 - De hát én szeretlek.

 - Tudom. – morogtam. Pár másodpercig elgondolkodva bámult rám, majd felmászott a kanapéra és ölelgetni kezdte a nyakamat. Mikor még mindig nem voltam hajlandó ránézni, dühösen dobbantott egyet lábával, majd megragadta Kiarát és elkezdte húzni felé.

 - Anyuci, csinálj valamit! – követelte, miközben lemászott a kanapéról, odaszaladt Darrenhez és elkezdett neki csacsogni arról, hogy sétálni akart. Apám csak vállat vont, felkapta és kisétált vele a szobából.

 - Ki fogok készülni… - sóhajtottam lemondóan.

Kiara

Émelyegve tértem vissza a nappaliba, de mielőtt még bementem volna, vettem egy mély levegőt. Így is szédülök. Jajj, Merlinem pedig még csak az első hónapban vagyok. Nem is emlékszem, hogy Destinyvel bármikor is ennyire érzékeny lettem volna a szagokra, vagy hogy így felkavarta bármi is a gyomromat. Miért kell, hogy ilyen borzalmas mellékhatásokkal járjon ez az egész? Pedig azt hittem, hogy megint minden annyira jó lesz, mint az előzőnél.

Visszaérve a nappaliba, lekuporodtam az egyik fotelba és magamhoz szorítottam egy párnát. Szemöldök ráncolva hallgattam végig Damont, aki éppen a szüleit oktatta ki. Nem akartam beleszólni, főleg, hogy teljes mértékig egyetértettem vele. Annyira egyszerűen meg lehetne oldani ezt az egészet. Miért kell nekik minden összekavarniuk? Zoe elhagyja azt a hapekot, Darren pedig egy kicsivel többet foglalkozik vele, és minden rendben lesz. Mi soha nem juthatunk idáig.

- Hogy beszélhetsz így velem? - hápogta Zoe, miközben felpattant és megróvóan nézett fiára. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok. Sebastian Acerlot, pedig... semmi közöm hozzá. - Jajj de borzalmasan hazudik. - Nem fogsz megölni senkit, Damon. Itt apádnak is kellene tennie valamit, hogy ne menjen tönkre a házasságunk. Ha még nem ment végleg tönkre... 

Figyeltem ahogy sértődötten távozik a helyiségből, de nem tudtam sajnálni. Pedig általában kiálltam mellette. 

Ahogy Damon leült mellém, megfogtam kezét, majd ujjainkat összekulcsoltam. Ritkán látni őt ennyire indulatosnak. De valószínűleg, most a lányát félti, amit teljes mértékig megértek, hiszen én is csak a legjobbat szeretném Destinynek. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy Destiny felmászik a kanapéra, és én is belepillantottam a féltve őrzött képbe, amit Damon már szét is tépett. 

- Első szerelem - kuncogtam fel halkan. Nem akartam még jobban felidegesíteni Damont, ez így is elég volt neki. De ne törje össze a lányát. Csak szerelmes.

- Damon Welles, azt ne mond, hogy te ilyen idősen már nem azt nézted melyik lánynak, hogyan villan ki a lába a szoknya alól. Biztosan voltak olyan lányok, akik nagyon is szimpatikusak voltak a kis szőke göndörfürtjeikkel, a hatalmas szemeikkel - orroltam le férjemet, és kivettem kezéből a fényképdarabokat. - Mi baj lehet abból, ha Destinynek tetszik Zoe báttya? Hiszen te is tudod, hogy már pár év százada nincs köztünk. És a lányodat ez teszi boldoggá - magyaráztam fejcsóválva Damonnak és nyomtam egy apró puszit lányom homlokára, miközben kezébe csúsztattam azt a kép darabot, amin Nathaniel arca tökéletesen kivehető volt. De megnyugodtam, a lányomnak jó ízlése van pasi téren. Magamhoz szorítottam Destinyt, nehogy kárt tegyen magában.

- Biztos van Zoenak több képe is Nate-ről, majd kérünk egyet oké? De ez legyen a mi tikunk, apának nem kell tudnia róla - kacsintottam rá, miközben letöröltem arcáról a könnycseppeket. Mennyi bajunk lesz még az udvarlókkal. Előre sajnálom őket. Némelyik fog nélkül, a másik láb nélkül fog haza menni, a harmadikat meg addig foja kínozni Damon, amíg mozogni sem fog tudni. 

Damon

 - Hát a biztos. – nyögte be Darren, Zoe kijelentésére. Összeszűkült szemekkel méregettem őket. Miért-kell-folyamatosan-ezt-csinálniuk?

 - Én jobban szerettem volna, ha itt marad. – morogtam Kiara hajába, miközben végig Destinyt figyeltem, aki Zoe csípőmozgását utánozva sambázott fel a lépcsőn. Miután az anyám és a lányom távozott én is Darrenre pillantottam, aki hanyagul vetette le magát a fekete bőrkanapéra.

 - Hogyne, minden rendben. Semmi nem történt, a kedves anyósod még mindig egy szánalmas kurva. – mondta hidegen mosolyogva.  – De, ha valami fura dolog történik, teszem azt Zoe monogám lesz, arról azonnal tájékoztatlak.

Villámló tekintettél méregettem apámat, mivel Destiny és Zoe ebben a pillanatban léptek be a nappaliba. Én megölöm őket!

 - Dorotha! – szóltam a halban álldogáló cselédnek. – Most le Destinyről ezt az izét, kérlek. – mondtam a nőnek, aki bólintott, majd karon ragadta a hisztiző kislányt („Apuci! Neeem, akarooom!”) és felvitte a lépcsőn. Megvártam, míg Kiara is visszaér, aztán kanapé felé intettem. – Leülni. – parancsoltam ellentmondást nem tűrően. Pár percig némán bámultam a szüleimet, aztán megszólaltam.

 - Mégis mi a francot képzeltek ti magatokról?! Úgy viselkedtek, mint az idióta tinédzserek! Még a négy éves lányom is érettebben viselkedik nálatok. Oldjátok meg felnőttként végre! Az isten szerelmére, mindketten már több száz évesen vagytok. – morogtam fenyegetően, majd kifejezetten az anyámhoz fordultam. – Neked muszáj úgy viselkedned, mint egy olcsó kurvának?! Komolyan azt szeretnéd, hogy személyesen keressem fel Sebastian Acerlotot és tépjem le a fejét? Ezt akarod? Megteszem. Semmibe nem kerülne nekem. Ha ez kell ahhoz, hogy befejezzétek az örökös veszekedést, így lesz. És te? – fordultam Darren felé. – Nem emlékszem, hogy kértél volna rá engedélyt, hogy egy: kidobd őt a házból, kettő: bármiféle képességet is elvegyél tőle. Emlékeztetnélek: Itt én parancsolok!

Le kellett  hunynom szemeimet, mert egyre többször izzott fel az az átkozott vörös fény. Régen voltam már ennyire dühös. Egyáltalán semmibe sem veszik a körülöttük lévőket. Legalább Destinyre lehetnének tekintettel, de neeem, csak magunkra gondolnak. 

 - Attól még, hogy te vagy az Első, még a fiam maradsz és elég hülyén jönne ki, ha engedélyt kérjek, ahhoz hogy kidobjam a HÁZAMBÓl a feleségemet. - szólalt meg végül Darren. Szemeim úgy pattantak i, mintha áramütés ért volna. Most odamegyek és mindkettőt... Inkább leültem Kiara mellé a kanapéra.

 - Nem lesz még egy ilyen, különben... - kezdtem fenyegetően, mikor Destiny boldogan sikoltva rontott be a szobába és bemászott Kiara és közém. Apró kezeiben egy fényképet tartott, amit szorosan a mellkasához szorított. Összevontam szemöldököm, majd megérintettem a karját.

 - Megmutatod apának? - kérdeztem lágyan mosolyogva.

 - Megígéred, hogy visszaadod? - kérdezett vissza.

 - Ígérem. - bólintottam, mire szégyenlősen a kezembe nyomta a fotót. Mikor megfordítottan megrökönyödve pillantottam a képen pimaszul vigyorgó alakra. Először azt hittem, hogy Chase az, de a kép sarkában lévő évszám szerint... ez nem más, mint Nathaniel. Gyanakvóan pillantottam Destinyre. - Ki ő, kicsim?

 - Ő az én szerelmem! - vágta rá büszkén, mire döbbenten felnyögtem. Hogy mi?! Tessék?! Mivan?! Na neee! Ezt ne! Destiny a kezemben tartott kép után kapott, de én magasra emeltem, hogy ne érje el. Eszem ágában sem volt visszaadni neki. Hol találta ezt a képet azt isten szerelmére?! 

 - Add vissza! Az az enyém! Ő az enyém! - hisztériázott a kanapén toporzékolva.

 - Ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből. Meg ne halljam ezt még egyszer tőled! - azt hiszem most először szóltam hozzá keményebben, ami őt őszintén megdöbbentette. Hatalmas zöld szemeit ellepték a könnyek, amik aztán lassan végigcsorogtak arcán. Először némán meredt rám, aztán keserves sírásba kezdett és odabújt az anyjához. Mikor pedig meglátta, hogy széttépem a fotót, eszeveszett hisztibe kezdett. Elkezdte tépni a saját haját, levetette magát a földre és össze-vissza csapkodta magát. Nagy levegőt vettem, majd a karjánál fogva felrántottam a földről és a kanapéra löktem. 

 - Azonnal fejezd be a hisztit, mert következményei lesznek, ha nem hallgatsz rám! - sziszegtem dühösen, majd mikor még mindig nem hagyta abba, segélykérően pillantottam Kiarára.

Kiara

Mosolyogva néztem, ahogy Destiny jön-megy a szobában. Az biztos, hogy elég egy mosoly, és máris elbűvöl bárkit. Egyszerűen egy tündér. De hhát, hogy ne lenne az, mikor ennyire sármos apja van. De azért meg kell valljam őszintén, ezt a bájosan tündéri vigyorát, csak tőlem örökölhette. Nem is értem, hogy lehet, egy ilyen csöpségben ennyi boldogság, vidámság. De engem bármikor jobb kedvre tud deríteni. Bármikor. Még a legszörnyűbb napjaimon is. Kuncogva figyeltem ténykedését, miközben Zoet utánozta. Meg kellene zabálni.

- Biztos te is nagyon szép leszel, ha felnőssz - mondtam gyengéden, miközben Zoet méregettem. Miért kell úgy csinálnia, mint aki karót nyelt. Megértem, hogy már a kapcsolatuk a végét járja, de mosolyogjon már. - Igaz Zoe? - meresztettem célző szemeket a szőke lányra, mert úgy éreztem, hogy érettebb vagyok mint ő. Pedig még nem éltem annyit mint ő. 

- Igen, te szebb leszel nálam - mosolygott elnézően Zoe. - Destiny, drágám van kedved feljönni velem? Míg a felnőttek beszélgetnek, mi előkészülünk a vacsorára - fogta kézen Zoe Destinyt, aki mielőtt még elindultak volna, odaszaladt elénk, és kérlelően nézett fel Damonra, majd rám.

- Apu, Anyu ugye felmehetek Zoeval előkészülni? 

- Menj csak - néztem kacarászó lányom után, aki lassan Zoeval eltűnt a lépcső fordulóban. 

- Darren, minden rendben van? Most még a szokottabbnál is törékenyebb a hangulat kettőtök között - néztem együttérzően Darrenre, majd még közelebb bújtam Damonhoz. Én soha nem vetemednék arra, hogy akárcsak más férfire nézzek, hiszen itt van nekem Damon, akit már több mint száz éve töretlenül szenvedélyesen szeretek. Nem értem meg az ilyen nőket.

- Ha bármiben segíthetünk, akkor csak szólj - mosolyogtam rá derűsen apósómra, de pillanatokon belül lefagyott arcomról a mosoly, ugyanis rettentően erős parfüm szagot éreztem, amitől elkapott a hányinger. Csak tudnám honnan jön. Gondolhattam volna.

- Kicsim, mennyi parfümöt fújtál magadra? - kérdeztem szám elé téve kezem, és kicsit arébb sétáltam.

- Nem sokat, mindegyikből csak egy picit - mutatta ujjaival, azt az apró mennyiséget, amelyet minden üvegből magára fújt. - Zoenak rengeteg parfümje van - vigyorgott rám Destiny, de jobbnak láttam, ha ezt most nem viszonzom, inkább elvonultam a fürsőszobába, mielőtt még rosszabbul lettem volna. 

Damon

 - Báááw! – ugrott valaki hátulról a nyakamba. – Apuciii! Apuci, megijedtél? – meresztette rám hatalmas zöld szemeit Destiny. Pár másodpercig elgondolkodtam azon, hogy mit válaszoljak neki. Aztán az igazságnál döntöttem.

 - Nem. Túl hangos voltál. – vontam vállat egyszerűen, mire szomorúan lebiggyesztette ajkait. Hihetetlen, hogy még csak négy éves, de máris elleste ezt a nézést az anyjától. – De már nagyon ügyes vagy. – öleltem magamhoz pici testét. Néha még mindig elcsodálkozom rajta, mikor beront a szobámba és jókedvű kacagással körberohan, hogy ez itt tényleg az én lányom. Annyira irreálisnak tűnik az én szememben.  – Anyádat hol hagytad? Tudod, hogy szívrohamot kap, ha csak eltűnsz.

 - Szeretsz engem apuci? – pislogott rám óriási szemekkel. Már megint a legváratlanabb pillanatban támad le ezzel a kérdéssel. Szörnyű nőszemély. Miért kell ugyanazt csinálnia, mint Kiarának?

 - Persze, hogy szeretlek. – sóhajtottam lemondóan, miközben letettem a földre, hogy elégedetten oda tudjon ugrándozni az anyjához.

Unottan pillantottam Zoera és Darrenre, akik a lehető legtávolabb álltak egymástól. Nos, mint mindig úgy 150 éve egyfolytában. És miért? Mert van ez a Sebastian Acerlot nevű pasas, akit az anyám nem tud elfelejteni, Darren pedig felhúzza rajta magát.

 - Abigail? – kérdeztem Darrentől, aki mosolyogva hagyta, hogy Destiny a hajával játsszon.

 - Felment. Azt mondta van egy kis dolga, de esetleg benéz. – vont vállat, miközben a földre tette a türelmetlenül kapálózó kislányt, aki azon nyomban Zoe mellé ugrándozott és megpróbált ugyanúgy elfeküdni a kanapén, ahogy ő. Kis híján felröhögtem a látványra, ahogy apró lábait keresztbe tette, pici kezeivel aranybarna haját tekergette. Mikor észrevette, hogy neki ez még valahogy nem megy, átölelte Zoe nyakát és puszit nyomott az arcára.

 - Te olyan szép vagy! – pislogott rá csillogó szemmel, majd Kiarához fordult. – Anyuci, lehetek én is ilyen szép?

Darren a szoba másik végében gúnyosan felhorkant, mire figyelmeztető pillantást küldtem felé. Nem akartam, hogy Destiny előtt nyírják egymást. Átöleltem Kiara derekát, államat pedig a vállára támasztottam.

Kiara

Ide-oda rohangáltam a lakásban, nehogy itthon hagyjunk valamit. Valami hiányzott. Pedig nálam volt a táskám, Darren és Zoe ajándéka, a kabátok nálam vannak, Damon kint áll a hallban... de valami hiányzik. Hol a lányom? Még egyszer végigszáguldottam a hatalmas házon, benyitva az összes helyiségbe. Már kezdtem kétségbeesni, hogy egy percig nem figyelek, és Destiny máris eltűnik. 

- Éde... - akartam szólni Damonnak, aki éppen lányunkkal játszott. Végre, meg van. Elmosolyodtam a jeleneten, és egyik kezemet hasamra csúsztattam. Testemet kellemes meleg öntötte el a jelenetet látva. Talán, amitől először féltem, hogy Damon nehezen fog megbirkózni a gyerek témán. De szerencsére nekem, hogy én végig mindent a kezemben tudtam tartani - kisebb nagyobb kisiklásokkal -, és tökéletesen eltudtam mindent rendezni, még Damon is beleélte magát legújabb szerepébe. És tetszett neki. Mondjuk nem volt sok választása, hiszen annyira lelkes voltam, hogy ebből egészen biztos rá is átragadt valami. Lassan közelebb sétáltam hozzájuk, majd nyomtam egy puszit Destiny arcára, és belekaroltam Damonba. 

- Induljunk mielőtt elkésünk - sürgettem férjemet, majd nem sokára már ott álltunk a tágas nappaliban, ahol kedves anyósomat és apósomat találtuk, elég felpaprikázott hangulatban. Mennyivel jobb, mikor csak az egyikük tartózkodik a kúriában. Nincs ez az átkozott törékeny hangulat. Most megint egész vacsora alatt hallgathatjuk, ahogy egymás szavába vágva űberelik a másikat.

- Sziasztok - köszöntem vidáman, majd letettem Destinyt, hogy körbe sétálhasson a szobába, míg én feszengve álltam férjem mellett. 

- Hogy vagytok? Destiny már nagyon várta, hogy megérkezzünk. Hiányoztatok neki - küldtem feléjük egy feszengő mosolyt, miközben még közelebb léptem Damonhoz és hozzásimultam. Nem szerettem, mikor veszekedtek körülöttem, és főleg nem akartam, hogy a lányomnak ebből bármit is kelljen hallania. Mondjuk szerencsére a mi jelenlétünkben, még nem estek egymásnak.

- Örülünk, hogy itt vagytok - mondta Zoe hanyagul, miközben minket is hellyel kínált és ő is helyet foglalt a kanapén. Tekintetem lányomra siklott, aki boldogan kacarászott Darren kezében.