Damon

 - Hát a biztos. – nyögte be Darren, Zoe kijelentésére. Összeszűkült szemekkel méregettem őket. Miért-kell-folyamatosan-ezt-csinálniuk?

 - Én jobban szerettem volna, ha itt marad. – morogtam Kiara hajába, miközben végig Destinyt figyeltem, aki Zoe csípőmozgását utánozva sambázott fel a lépcsőn. Miután az anyám és a lányom távozott én is Darrenre pillantottam, aki hanyagul vetette le magát a fekete bőrkanapéra.

 - Hogyne, minden rendben. Semmi nem történt, a kedves anyósod még mindig egy szánalmas kurva. – mondta hidegen mosolyogva.  – De, ha valami fura dolog történik, teszem azt Zoe monogám lesz, arról azonnal tájékoztatlak.

Villámló tekintettél méregettem apámat, mivel Destiny és Zoe ebben a pillanatban léptek be a nappaliba. Én megölöm őket!

 - Dorotha! – szóltam a halban álldogáló cselédnek. – Most le Destinyről ezt az izét, kérlek. – mondtam a nőnek, aki bólintott, majd karon ragadta a hisztiző kislányt („Apuci! Neeem, akarooom!”) és felvitte a lépcsőn. Megvártam, míg Kiara is visszaér, aztán kanapé felé intettem. – Leülni. – parancsoltam ellentmondást nem tűrően. Pár percig némán bámultam a szüleimet, aztán megszólaltam.

 - Mégis mi a francot képzeltek ti magatokról?! Úgy viselkedtek, mint az idióta tinédzserek! Még a négy éves lányom is érettebben viselkedik nálatok. Oldjátok meg felnőttként végre! Az isten szerelmére, mindketten már több száz évesen vagytok. – morogtam fenyegetően, majd kifejezetten az anyámhoz fordultam. – Neked muszáj úgy viselkedned, mint egy olcsó kurvának?! Komolyan azt szeretnéd, hogy személyesen keressem fel Sebastian Acerlotot és tépjem le a fejét? Ezt akarod? Megteszem. Semmibe nem kerülne nekem. Ha ez kell ahhoz, hogy befejezzétek az örökös veszekedést, így lesz. És te? – fordultam Darren felé. – Nem emlékszem, hogy kértél volna rá engedélyt, hogy egy: kidobd őt a házból, kettő: bármiféle képességet is elvegyél tőle. Emlékeztetnélek: Itt én parancsolok!

Le kellett  hunynom szemeimet, mert egyre többször izzott fel az az átkozott vörös fény. Régen voltam már ennyire dühös. Egyáltalán semmibe sem veszik a körülöttük lévőket. Legalább Destinyre lehetnének tekintettel, de neeem, csak magunkra gondolnak. 

 - Attól még, hogy te vagy az Első, még a fiam maradsz és elég hülyén jönne ki, ha engedélyt kérjek, ahhoz hogy kidobjam a HÁZAMBÓl a feleségemet. - szólalt meg végül Darren. Szemeim úgy pattantak i, mintha áramütés ért volna. Most odamegyek és mindkettőt... Inkább leültem Kiara mellé a kanapéra.

 - Nem lesz még egy ilyen, különben... - kezdtem fenyegetően, mikor Destiny boldogan sikoltva rontott be a szobába és bemászott Kiara és közém. Apró kezeiben egy fényképet tartott, amit szorosan a mellkasához szorított. Összevontam szemöldököm, majd megérintettem a karját.

 - Megmutatod apának? - kérdeztem lágyan mosolyogva.

 - Megígéred, hogy visszaadod? - kérdezett vissza.

 - Ígérem. - bólintottam, mire szégyenlősen a kezembe nyomta a fotót. Mikor megfordítottan megrökönyödve pillantottam a képen pimaszul vigyorgó alakra. Először azt hittem, hogy Chase az, de a kép sarkában lévő évszám szerint... ez nem más, mint Nathaniel. Gyanakvóan pillantottam Destinyre. - Ki ő, kicsim?

 - Ő az én szerelmem! - vágta rá büszkén, mire döbbenten felnyögtem. Hogy mi?! Tessék?! Mivan?! Na neee! Ezt ne! Destiny a kezemben tartott kép után kapott, de én magasra emeltem, hogy ne érje el. Eszem ágában sem volt visszaadni neki. Hol találta ezt a képet azt isten szerelmére?! 

 - Add vissza! Az az enyém! Ő az enyém! - hisztériázott a kanapén toporzékolva.

 - Ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből. Meg ne halljam ezt még egyszer tőled! - azt hiszem most először szóltam hozzá keményebben, ami őt őszintén megdöbbentette. Hatalmas zöld szemeit ellepték a könnyek, amik aztán lassan végigcsorogtak arcán. Először némán meredt rám, aztán keserves sírásba kezdett és odabújt az anyjához. Mikor pedig meglátta, hogy széttépem a fotót, eszeveszett hisztibe kezdett. Elkezdte tépni a saját haját, levetette magát a földre és össze-vissza csapkodta magát. Nagy levegőt vettem, majd a karjánál fogva felrántottam a földről és a kanapéra löktem. 

 - Azonnal fejezd be a hisztit, mert következményei lesznek, ha nem hallgatsz rám! - sziszegtem dühösen, majd mikor még mindig nem hagyta abba, segélykérően pillantottam Kiarára.