Soha nem szerettem, ha kiabáltak velem. Vagy csak megemelték velem szemben a hangjukat. Valahogy most ez önbizalommal töltött el, és sikerült összeszednem magam annyira, hogy visszaszóljak Damonnak.
- Körülbelül egy és fél hete. És most mondtam éppen el nem? Nem értem mi az, hogy már megint. Destiny-nél is csak Abigail és Zoe tudta. Ők nem mindenki - jegyeztem meg karbafont kezekkel és pár lépéssel távolabb sétáltam tőle. Kezdem azt hinni, hogy felelőtlen vagyok. Ha nem célozgatok, főleg nem ennyire átlátszóan, akkor most Damon nem lenne ennyire ideges. Miért nem vártam még ezzel az egésszel? Fantasztikusan tudok időzíteni. De kiderült... Nem tudok már mit tenni. Az egyik problémás személyiségen már túl vagyok. És ha azt vesszük, fogadhatta volna sokkal rosszabbul is. És Destiny? Hiába játsza a nagy kislányt, még mindig szüksége van ránk. Hogy mondom meg neki? Mikor még a játék babái sem ülhetnek az ölembe, mert az az Ő helye és senki nem foglalhatja el. Még rongybabák sem.
- Magadra se haragudj - fordultam szembe vele és ahogy megölelt megadóan simultam erős és biztonságot nyújtó karjai közé. - Valamit ki kell találnunk Destinynek. El kellene vinnünk egy óvódába nem gondolod? Vagy legalább vele egykorúakkal kellene valami programot szerveznünk neki. Ahol először mi is ott vagyunk, később pedig akár ott is hagyhatnánk. Mi lesz, ha ő nálad is rosszabbul fogadja - kuncogtam fel keserűen, és fejemet mellkasára hajtottam. - Vagy még hanyagoljuk a témát?
- Én egyébként, örülök, hogy így alakult - jegyeztem meg halkan, majd felnéztem rá. - Én egyedül nőttem fel. Nem volt testvérem, és már akkor megfogadtam, hogy az én gyerekem nem nőhet fel egyedül. - magyaráztam neki, majd egyik kezemet lapos hasamra csúsztattam.
- Ismét elővehetem a kismama ruháimat - vigyorogtam el, majd a közeli tükörben karcsú derekamat kezdtem vizsgálgatni.
