Már nem akartam elrejteni könnyeimet, felesleges lett volna. Könyökeimmel megtámaszkodtam térdeimen és könnyáztatott arcomat tenyerembe temettem. Nem érdekelt, hogy mi történik körülöttem. Becsapva és rettentően sértettnek éreztem magamat. Az állítólagos apám, akinek talán vér szerint semmi köze hozzám, hazudott nekem. Miért? Mert Ő nem volt képes harmincéves korára felnőni, nekem kellett szenvednem, nekem kellett éjszakákat átsírnom. Nem gondolt bele... semmibe nem gondolt bele. Csak ő volt és nem törődött magán kívül senkivel. Inkább vámpírként lelépett és új életet kezdett. Ki tudja, hogy nincs-e másik családja, akikhez hazamegy és minden este magához öleli a gyerekeit? És kitudja, hogy őket nem-e fogja otthagyni, pont ahogy engem? Képes volt egyedül hagyni. Nem törődött velem!
- Ki a... - néztem fel értetlenül és akkor szembetaláltam magam Alexszel, csak szőkében. Ki a franc? - Apa! - nyilallt belém a felismerés és felpattantam a kanapéról. Ez nem lehet igaz. - Van pofád idejönni? Zabáld meg a zsebkendődet! - kiáltottam rá hisztérikusan és a zsebkendőt, amit pár perccel ezelőtt adott a kezembe neki vágtam. - Mi az, hogy nem voltál rá felkészülve? Az életet gyerekekkel is lehet játszani. De akkor nem értem minek kellettem nektek?! Soha semmit nem gondoltál komolyan? Képes voltál megkeseríteni az életemet. Nem tudsz semmit. Soha nem fogod megérteni, amit éreztem. De nem is kell... - köptem megvetően és megremegtem a visszafojtott indulatoktól. Legszívesebben megpofoztam volna. Addig ütöttem volna, amíg nem könyörög a bocsánatomért. Gyűlölöm. Mindent elrontott. És akkor Liam...
- Liam, én foglak dobni. El ne képzeld, hogy majd te leszel, aki kirakja a szűröm. Te voltál, aki képes volt a szemembe hazudni. Meddig röhögtél rajtam, mikor éppen beszéltem róla? Képes voltál lesajnálóan a szemembe nézni és azt mondani, hogy el kell felejtenem, mert már nem látom többé? Hát nem úgy néz ki, mint aki örökre eltűnt - ütöttem Sebastian mellkasára és kiviharoztam a helyiségből és a folyosón lerogytam a faltövébe. Összetörve és magatehetetlenül meredtem magam elé...
- Ki a... - néztem fel értetlenül és akkor szembetaláltam magam Alexszel, csak szőkében. Ki a franc? - Apa! - nyilallt belém a felismerés és felpattantam a kanapéról. Ez nem lehet igaz. - Van pofád idejönni? Zabáld meg a zsebkendődet! - kiáltottam rá hisztérikusan és a zsebkendőt, amit pár perccel ezelőtt adott a kezembe neki vágtam. - Mi az, hogy nem voltál rá felkészülve? Az életet gyerekekkel is lehet játszani. De akkor nem értem minek kellettem nektek?! Soha semmit nem gondoltál komolyan? Képes voltál megkeseríteni az életemet. Nem tudsz semmit. Soha nem fogod megérteni, amit éreztem. De nem is kell... - köptem megvetően és megremegtem a visszafojtott indulatoktól. Legszívesebben megpofoztam volna. Addig ütöttem volna, amíg nem könyörög a bocsánatomért. Gyűlölöm. Mindent elrontott. És akkor Liam...
- Liam, én foglak dobni. El ne képzeld, hogy majd te leszel, aki kirakja a szűröm. Te voltál, aki képes volt a szemembe hazudni. Meddig röhögtél rajtam, mikor éppen beszéltem róla? Képes voltál lesajnálóan a szemembe nézni és azt mondani, hogy el kell felejtenem, mert már nem látom többé? Hát nem úgy néz ki, mint aki örökre eltűnt - ütöttem Sebastian mellkasára és kiviharoztam a helyiségből és a folyosón lerogytam a faltövébe. Összetörve és magatehetetlenül meredtem magam elé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése