Rebecca

- De él! - kiabáltam Jesse-re indulatosan, és erőtlenül próbáltam ellökni magamtól. Most semmi esélye nem volt, hogy arcomról eltüntessem az érzelmeket. Nagy ritkán sikerült, de ahoz túlságosan is koncentrálnom kellett. Most pedig azt sem tudtam, hogy ki vagyok és forgott velem az egész világ. Te jó Merlin! Hazudott. Él Sebastian. Él! És tudja, hogy szenvedtem, tudta, hogy mennyire hiányzott és hogy szükségem lett volna rá. De ő elment. És vámpírként új életet kezdett. Ezt nem tudom elhinni.
- Mi az, hogy nem biztos, hogy az övé vagyok? - kérdeztem felháborodottan és szívem vadul kalapálni kezdett és vádlón meredtem Jesse-re, akit éreztem, hogy megfeszült. - Mit nem tudok? - üvöltöttem rá indulatosan és ingjénél fogva a falhoz vágtam. Az biztos, hogy ha ideges voltam senki nem volt, aki megtudott volna akadályozni, ugyanis az erőm ilyenkor egy teljes értékű vámpíréval vetekedett.
- Valaki azonnal kezdjen magyarázkodni! - fordultam szikrákat hányó szemekkel, mikor Jesse a földre csúszott. - Azonnal beszéljetek! Mit jelentsen ez? Mindenki rám figyel! - üvöltöttem, és szememből patakzottak a könnyeim, ugyanis még mindig nem sikerült felfognom a szavak jelentősségét.
- Ha él miért nincs itt? Ha él miért hagyott el? Ha él... miért nem maradt velem? - kérdeztem csendesen, tagolva a szavakat és Liam és Christopher felé kaptam tekintetem. Ahelyett, hogy leszedtem volna Christophert Liamról, megvetően végig mértem Liamet, majd hatalmasat kevertem le neki. Zihlálva rogytam le a kanapéra és temettem arcomat tenyerembe. Ezt nem tudom elhinni.
- Ott hagyott. Miért tette ezt? Nekem már semmi közöm hozzá, nem is akarom soha többé látni. Egy szemétláda. Hogy volt képes... - nem tudtam beszélni, könnyeim pedig megállíthatatlanul csorogtak végig elgyötört arcomon, amin most az évek fájdalma, csalódottsága és megviseltsége kiült.
- Gyűlőlöm a családom!