Ahogy megérkeztünk Damon szobájába megragadtam a kanapé háttámláját, el ne vágódjak. Még mindig magam előtt láttam a helyiséget, ahol mindent a bíborszínű vér borított és a posadt levegővel keveredett a vér jellegzetes szaga, ami még most is orromban van. Rosszul leszek... azt hiszem most meggondoltam magam, hogy bármikor is vámpír legyek. Pedig milyen csábítónak is tűnt... az elején.
Lábaim a földbe gyökereztek és csak megszeppenve figyeltem Damont, aki a kezébe akadó tárgyakat összezúzta. Összetörték az álmait... nekem meg a világ képemet. Megfosztották a vágyaitól.... engem meg a reménytől, hogy Damon nem gyilkos. A saját népe kitaszítja... engem meg anyámék fognak, ha bármilyen pletyka életre kel. A francba már. Hová tűnt az önző Kiara Wright, akinek mindenkinél és mindennél fontosabb volt a saját élete. Itt van Damon és egyszerűen, nem is érdekel, hogy mi van velem, csak egyet akarok, hogy újra a régi legyen. Na, jó ezt én sem gondolhatom komolyan. Mit mondhatnék neki? Nincs semmi amivel megtudnám nyugtatni. Nem is tudom, mit lehet ilyenkor mondani. Soha nem történt még velem ilyen... Még jó, hogy nem, mivel ez nem mindennapi dolog.
Ahogy a fiú segélykérően felém nyújtotta kezeit, lábaim gondolkodás nélkül indultak meg felé. Nem tudtam parancsolni magamnak. Persze, nem gondoltam volna, hogy pont most akar megölni, de mégis volt bennem valami, ami azt mondta, hogy ne menjek a közelébe. De mikor hallgattam én valaha az ösztöneimre? Semmikor éppen ezért tartok most is ott, ahol vagyok. Óvatosan leültem mellé a kanapéra, majd arcomat nyakhajlatába fúrtam és megnyugtató volt magamba szívni enyhén mentás, kesernyés arcszeszének illatát. Kezemet óvatosan az övébe süllyesztettem.
- Damon - próbáltam bele kezdeni, de egyszerűen ötletem sem volt, hogy mit mondjak neki. - Még semmi nincs veszve... még az sincs kizárva, hogy meggondolják magukat és holnap már a lábad előtt kúszva fognak neked könyörögni, hogy gyere vissza hozzájuk. Az anyák nem hiszem, hogy haragtartóak... - legalábbis remélem. Damonra különben sem értem, hogy lehet haragudni. Azért meggondolandó, hiszen az hogy engem ennyire megnyert magának, még nem jelent semmit. Azért remélem, még helyre hozhatja a dolgokat. - Apád sem lesz örökké mérges rád... a fia vagy. Szeret téged. Ahogyan Abigail is, Zoe is... és Én is szeretlek. - Muszáj volt egy percnyi hatás szünetet tartanom, mert ezt sem hittem el, hogy kimondtam. - El fogják felejteni. Húsz éves korodra, amint kijártaz az iskolát, te leszel a vámpírok vezére, és senki nem mer majd veled szembeszegülni. Még a történelem könyvekbe is bekerülsz - húztam játékos mosolyra ajkaimat, de aztán csak lesütöttem szemeimet és neki dőltem vállának.
Lábaim a földbe gyökereztek és csak megszeppenve figyeltem Damont, aki a kezébe akadó tárgyakat összezúzta. Összetörték az álmait... nekem meg a világ képemet. Megfosztották a vágyaitól.... engem meg a reménytől, hogy Damon nem gyilkos. A saját népe kitaszítja... engem meg anyámék fognak, ha bármilyen pletyka életre kel. A francba már. Hová tűnt az önző Kiara Wright, akinek mindenkinél és mindennél fontosabb volt a saját élete. Itt van Damon és egyszerűen, nem is érdekel, hogy mi van velem, csak egyet akarok, hogy újra a régi legyen. Na, jó ezt én sem gondolhatom komolyan. Mit mondhatnék neki? Nincs semmi amivel megtudnám nyugtatni. Nem is tudom, mit lehet ilyenkor mondani. Soha nem történt még velem ilyen... Még jó, hogy nem, mivel ez nem mindennapi dolog.
Ahogy a fiú segélykérően felém nyújtotta kezeit, lábaim gondolkodás nélkül indultak meg felé. Nem tudtam parancsolni magamnak. Persze, nem gondoltam volna, hogy pont most akar megölni, de mégis volt bennem valami, ami azt mondta, hogy ne menjek a közelébe. De mikor hallgattam én valaha az ösztöneimre? Semmikor éppen ezért tartok most is ott, ahol vagyok. Óvatosan leültem mellé a kanapéra, majd arcomat nyakhajlatába fúrtam és megnyugtató volt magamba szívni enyhén mentás, kesernyés arcszeszének illatát. Kezemet óvatosan az övébe süllyesztettem.
- Damon - próbáltam bele kezdeni, de egyszerűen ötletem sem volt, hogy mit mondjak neki. - Még semmi nincs veszve... még az sincs kizárva, hogy meggondolják magukat és holnap már a lábad előtt kúszva fognak neked könyörögni, hogy gyere vissza hozzájuk. Az anyák nem hiszem, hogy haragtartóak... - legalábbis remélem. Damonra különben sem értem, hogy lehet haragudni. Azért meggondolandó, hiszen az hogy engem ennyire megnyert magának, még nem jelent semmit. Azért remélem, még helyre hozhatja a dolgokat. - Apád sem lesz örökké mérges rád... a fia vagy. Szeret téged. Ahogyan Abigail is, Zoe is... és Én is szeretlek. - Muszáj volt egy percnyi hatás szünetet tartanom, mert ezt sem hittem el, hogy kimondtam. - El fogják felejteni. Húsz éves korodra, amint kijártaz az iskolát, te leszel a vámpírok vezére, és senki nem mer majd veled szembeszegülni. Még a történelem könyvekbe is bekerülsz - húztam játékos mosolyra ajkaimat, de aztán csak lesütöttem szemeimet és neki dőltem vállának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése