- … és lehetőleg ne tegyél semmi hevesebb mozdulatot, mert vannak gyengébb idegzetűek is, szóval… - magyaráztam Kiarának idegesen, miközben a hatalmas sziklafal előtt álldogáltunk. Kiara szokásához híven már megint nem volt ideges. Nem értem ezt a csajt. Fordítva rakták össze. Semmi problémája azzal, hogy most szépen bemegyünk egy rakás vámpír közé. Nekem annál inkább. Nagyon nem örülnék, ha valaki véletlenül a vacsorát látná benne. Jó, én is ezt tettem, de most… most egészen mást érzek, ha rá nézek. Nem tagadom, hogy a vérének egyszerűen képtelen vagyok ellenállni. Hé, karózzanak meg érte! Ez nem az én hibám. Nem én akartam vámpír lenni, nem mintha bánnám ezt a néhány plusz képességet.
- Szóval… csak tedd azt amit mondtam. Kérlek. – sóhajtottam gondterhelten. Nem akarom levinni oda. De Abigail követeli. És ha Abigail Dhan valamit követel, akkor annak úgy kell lennie. Megfulladhatna a 3000 évével meg a beteges hajigazgatási együtt néha. Attól még azt kell tenni amit ő mond. Apámnak is muszáj volt benyögnie, hogy elhozhatnám Kiarát kísérőnek. Gratulálok, meg kéne tapsolni az ilyen hülyeségei miatt. Mindig játssza az „Énvagyokaridegcsávó”-t (anyám találmánya), de gondolkodni, csak néha szokott. 10 évente egyszer. Kísérő… minek nekem kísérő egyáltalán ebbe az átkozott bálba? Ja, igen, hogy ne próbálják anyám fejét tele tömni azzal, hogy melyikük lányát vagy teremtményét kéne elvennem. Na, nem mintha ezt egy halandó lány jelenléte meg tudná akadályozni. De reménykedni szabad nemde bár? Nem. Nem szabad. Nálunk nem.
Mielőtt feltártam volna a sziklafalba rejtett bejáratot magamhoz rántottam a lányt egy rövid csók erejéig.
- Megjöttem. – csaptam be magam után az ajtót, aztán megadóan sétáltam beljebb a hatalmas nappaliba és türtem, hogy pár másodpercen belül egy barna hajzuhatag eltakarja előlem a kilátást egy fülsüketítő „Damooooon” visítás kíséretében.
- Szia Aby. – húztam el a számat, miközben lefejtettem magamról a lányt. Igen, lányt, alig néz ki nálunk 3 évvel idősebbnek.
- Örülök, hogy végre hazajöttél. – mosolygott rám kislányosan, csillogó szemmel, majd továbblibbent Kiarához. Vidáman körberohanta a lányt, majd őt is jól megölelgette.
- Szia, Abigail vagyok, te pedig minden bizonnyal Kiara. – pislogott ártatlanul, majd tovalibegett. Én csak lemondóan megráztam a fejemet, majd karon ragadtam a döbbent fekete hajú lányt és elkezdtem a lépcső felé húzni. Kinyitottam előtte az ajtót, majd betessékeltem a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd megkönnyebbülten dőltem neki. Végre egy olyan hely, ahol nem kell minden másodpercben figyelnem, hogy ki akarja bántani Őt. Nagyon frusztráló tud lenni, ha éhes szemek követik minden mozdulatát. A vérszomjas, vámpírtekintetek még rendben, mert az ösztön. De az a másik… az amikor megpróbálják levetkőztetni a pillantásukkal. Na, attól kész vagyok idegileg. Egyáltalán hogy merészelnek ránézni, mikor velem van?! Ő az enyém!
Elkaptam a lány derekát, majd magamhoz rántottam és mohón kaptam kívánatos ajkai után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése