Szemeim még mindig a könnyektől csillogtak, de nem féltem tőle, sokkal inkább vágytam rá, hogy megöleljem. Hogy lehetséges valakinek ennyire elvenni az eszét? Menekülnöm kellene, meghátrálni, sikítani a félelemtől.... erre csak itt ülök, könny áztatott arccal és várom, hogy megérintsen. Sokáig néztem arcát, de semmit nem láttam rajta. Egy csepnyi gyengédség sem suhant keresztül rajta. Pedig mit meg adtam volna, csak egy kedves szóért, egy bíztató érintésért... de talán most erre neki lett volna szüksége.
- Nem kell - nyöszörögtem tehetetlenül, ahogy megfogtam kezét. - Téged akartalak látni... azt akartam, hogy tudjam milyen vagy Te. Hát, most teljes valódban megismerhettelek - suttogtam csendesen magam elé, de el sem mertem hinni, hogy ezeket a szavakat valóban én ejtettem ki. Volt-e bennem egy cseppnyi félelem is? Hát nem. Egy fikarcnyi sem. De akkor miért nem mozdultam és miért nem mondtam még valamit? Miért meredtem segítségkérően rá. Miért?
Éppen kezemet arcához emeltem volna, mikor láttam hogy valaki lekever neki egy hatalmasat. Szinte nekem fájt, az ütés. Nem tehettem semmit. Itt nekem semmibe nincs beleszólásom.
Ekkor megérkezett Darren és Zoe is. A férfi még mindig borzalmasan nézett ki, a nő arca viszont most keménynek tetszett. Most az ő arcáról is eltűnt a vidámság, a kacérság és szeretet minden szikrája.
- Damon Welles. Azonnal engedd el - sziszegte indulatosan és közelebb sétált a szőke nő fiához. - Nem kell itt semmilyen tanács. Nincs szükség vámpírokra sem. Én vagyok az anyja. Damon Welles, huszonöt éves koráig nem lehet teljesjogú vámpír. Pedig már csak három év kellett volna. És lehettél volna tanácstag. Kegyes módszerekkel is elérhetted volna a célod. Nem lett volna szükség erre - nézett végig a termen, majd végül szemeit rámemelte. - Egy meggondolatlan gyerek vagy Damon. Én pedig egy borzalmas anya voltam. De ezt itt befejeztük. Ha neked tényleg erre van szükséged, hogy kemény módszerekhez folyamodjak, akkor megteszem. Innentől kezdve pedig, nem jössz vámpírok közé sem, egészen amíg be nem töltötted a huszonötödik életévedet. Ennyi volt - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a fiatal nő, majd visszasétált férje mellé.
- Nem csak Kiara megy nem sokára vissza az iskolába, hanem te is. És egy rossz szót sem akarunk rád hallani... - Megszólalni sem tudtam, inkább csak lesütöttem szemeimet és nem akartam látni, hogy Damon bármelyik percben felrobbanhat az idegességtől. Végül nem is tudom mi késztetett arra, hogy hideg kezemet az övébe csúsztassam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése