Szem forgatva hallgattam, amit Zoe magyarázott. Az érdektelenség először megdöbbenéssé, aztán felháborodássá, majd végül dühé változott.
- Ehhez semmi jogod! Tisztavérű vagyok! Sokkal több közöm van ehhez a világhoz, mint bárki másnak! Nem tilthatod meg, hogy idejöjjek! Ez az ÉN világom! Az előbb öltem meg egy 10.000 éves vámpírt, ne várd tőled, hogy könyörületes legyek. Egy szempillantás alatt végezhetnék mindannyiatokkal… - morogtam dühösen. Nem tehetik ezt velem…
- Fejezd be. Jobb lesz, ha befogod végre. Tisztában lehetnél vele, hogy ha még tovább ellenkezel, csak rontasz a saját helyzeteden. Amíg én nem adok engedélyt arra, hogy átváltoztassanak, addig azt teszed, amit én mondok. – szólalt meg Darren a terem másik végéből.
- Mint mondtam, az előbb…
- Az előbb gyilkoltad meg a vezetőnket! És mit értél el vele? Csak annyit, hogy a vámpírok társadalma jelentősen meggyengül, és most mindennek ki vagyunk téve! Csak egy ostoba gyerek vagy, aki nem gondolta végig a tettei következményeit. Most fogod, magad összepakolsz, és holnap reggel Kiarával együtt visszamész az iskolába. Addig, amíg nem adok, rá engedélyt nem hagyhatod el az iskola területét. Menj. Azt mondtam tűnés!
Karon ragadtam Kiarát, majd a jól bevált köddé válós trükköt alkalmazva, elillantunk.
Ingerültem vágtam földhöz az első kezem ügyébe akadó tárgyat, ami történetesen egy váza volt. Semmi nem úgy történt, ahogy kellett volna. Most Nöax helyén kellenek ülnöm és a következő lépéseken gondolkodni. De nem… nem… mert keresztbe tettek nekem. Talán tényleg meg kellett volna ölnöm őket és akkor most senki nem állna az utamba. Dühtől remegve vágtam hozzá egy poharat a tükörképemhez. Beletúrtam kócos hajamba, majd szinte már kétségbeesetten rogytam le a kanapéra. Elvették tőlem az egyetlen dolgot, amiért éltem. Három éve csak ezen az egy napon járt az eszem. Ez tartott életben. És most az egész csődbe ment. Rosszabbul állok, mint előtte. Most már tényleg semmi beleszólásom nincs a dolgokba. És nem elég, hogy elvették tőlem a jövőmet, még a saját otthonomból is ki akarnak dobni. Másra nem is vágytam. Gondterhelten pillantottam a szoba közepén álldogáló Kiarára. Nem tudom mit kéne most tennem vagy mondanom. Szinte már segélykérően nyújtottam ki felé a kezemet. Mindent elvesztettem… őt kivéve…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése