Rebecca

- Mindenki azt mond, amit akar - szegtem fel dacosan tekintetemet és összefontam melleim előtt vékony karjaimat. - Magyarázkodj. Csak ne kérd, hogy el is higgyük - Talán most beszéltem először többesszámban, de hangom most is csöpögött a maró és vádló gúnytól. Nem tudom mikor tudok megbocsátani neki. Hiszen, már most sem haragszom rá, csak rettentően meg lett bántva a büszkeségem és az önérzetem. Becsaptak, hazudtak nekem és magamra hagytak. Miért kellene mindent elfelejtenem? Hiszen egy ideig ugysem fog menni a felejtés. 

- Ne ígérj. Csak tedd meg. A szavaidra, már nem tudok adni - küldtem felé egy kesernyés mosolyt. - És ha olyan vagyok? - Örülök, hogy nem rád hasonlítok. Ezt csak magamban tettem hozzá, de olyan érzésem volt, mintha a fejemben turkált volna. - Most már igazán meghallgatnám, hogy Zoeval miért szidjátok ti egymást folyamatosan. Szerinte Te voltál a hibás és miattad ment tönkre minden. Mert akkor mindent elrontottál... és most meg Te jössz azzal, hogy Zoe törte össze a szívedet - mondtam felháborodottan, mert rá kellett jönnöm, hogy a szüleim is pont úgy mutogatnak ujjal egymásra, mint az árulkodós és sértett kisgyermekek az óvódában. 

- Akkor sem tudom elfelejteni, hogy itt hagytál, nem tudok megbocsátani, nem tudom feledni, hogy éjszakákat sírtam miattad. Pedig szerettelek. Tudod milyen volt? Neked éltek a szüleid és mindig veled voltak. Te meg otthagytál és nem akarom, hogy újra megtedd. Nem akarom, hogy most megint gyermeteg álmokba ringassam magam, aztán pedig szónélkül lelépj. Nem élném túl. Ne kérlek, ne... - leheltem ismét megtörten, ahogy el akartam tolni magamtól, de nem sikerült. Túl régóta nem láttam, hogy még egy ócsárló szót köpjek hozzá. Nem felejtek... de azt sem tudom elfelejteni, hogy szeretem. Mert az apám. Mondjon bárki bármit. Nem is akarok tudni semmilyen igazságot. Csak fájna. Ez így jó. Éljek hazugságban. Mikor pár perc múlva feleszméltem, Christopher már sehol nem volt. Ellöktem magam apámtól, majd kérdőn néztem Jesse-re és Alexra. 

- Hová tűnt?