Damon

 - Hát nem. Mindig megpróbálják tönkre tenni egymás idegeit. Anyám mindenkivel flörtölget, apámnak meg elég csak megemlítenie Reinát és robban a bomba. Ha nem lenne ennyire szánalmas, amit csinálnák, még humorosnak is tartanám. – fintorogtam, miközben lekaptam az egyik tálcáról egy pohár bort, majd a mellettem álló lányra pillantottam. Nem tudom… vérrel vegyítették…

 - Megkóstolod? – kérdeztem érdeklődve a lánytól, majd a következő kérdésére ismét a szüleim felé néztem. – Nem tudom pontosan… olyan 18 éve talán. De nem vagyok benne biztos. – vontam vállat. Végigfutattam tekintetemet a termen. Most vagy soha. – Maradj, itt kérlek, el kell intéznem valamit. Nemsokára jövök. – remélem.

A földre köptem a vért, ami a számban volt. Fenébe.

 - Menj az utamból. Nem akarlak bántani. – köptem ridegen az előttem álló törékeny, szőke nőnek. Csak nem akart elmenni. Összeszorítottam fogaimat, majd egy hirtelen mozdulattal a sziklafalhoz taszítottam. Pár másodpercre elakadt a lélegzete, majd a földre rogyott. Csodálatos. Enyhén szólva a falhoz basztam a saját anyámat. De mint mondtam: A cél szentesíti az eszközt. Még egy utolsó pillantást vetettem a földön fekvő nőre, majd tovább indultam. Egyre rosszabb lesz… Ahogy gondoltam.

Alig pár percet sétáltam egyedül a fáklyákkal kivilágított kőfolyosón, máris a következő ellenféllel találtam szemben magam. Ezúttal Darren személyében. Nos, ez már bonyolultabb lesz.

 - Nem kell ezt tenned.

 - De igen. Nem fogom hagyni, hogy valaki más irányítsa tovább az életemet.

 - Még csak egy ostoba gyerek vagy az istenért!

 - Ahhoz azért elég okos voltam, hogy kijátsszam az őrséget. – húztam gúnyos mosolyra ajkaimat. Pár másodpercre összekapcsolódtak íriszeink, aztán nekitámadtam. Alig volt időm pislogni egyet, máris a földön végeztem. A rohadt életbe! Ingerülten löktem le magamról apámat, majd ragadtam meg az egyik fáklyát. Túl gyorsan mozogtunk ahhoz, hogy az emberi szem képes legyen követni.

Elégedetten figyeltem a földön négykézláb támaszkodó férfit, karóval a gyomrában. Nyertem. Legyőztem egy majdnem 1400 éves vámpírt. Letöröltem a vért a szám széléről, majd beléptem a hatalmas kovácsoltvas ajtón. Még sosem jártam itt. Csak a tanács tagjai kerülhetnek ilyen közel Nöaxhoz. Legalábbis eddig így volt. A hatalmas teremben félhomály uralkodott, kísérteties fénybe vonva az egészet. Nem csalódtam. Egy 10.000 éves vámpírnak csakis ilyen begyöpösödött és semmilyen lehet az ízlése. De én most nem lakás nézőben vagyok itt. Pedig azt is megtehetném. Az egyik sötét sarokból sejtelmes fél mosollyal az arcán előlépett Ő.

 - Már vártam rád, Damon Welles. – szólalt meg jéghideg hangján, amibe valami felismerhetetlen akcentus vegyült.

 - Ennek örülök. Akkor hát kezdjük.

Zihálva feküdtem a hideg kövön, lehunyt szemekkel. Sikerült. De ennek ára is van. Megpróbáltam megmozdítani a lábamat, de ordíthatnékom volt a fájdalomtól. Inkább csak összeszorítottam fogaimat, miközben megpróbáltam felülni. Számat elfúló nyögések hagyták el, mire sikerült feltornáznom magam ülő helyzetbe és hátamat neki vetni a hideg kőfalnak. Tekintetemet végig hordoztam a termen, ami most vérben és különböző testrészekben úszott. Pár méterre tőlem ott feküdt Nöax élettelen feje. Undorodva fordítottam el róla tekintetemet és az ajtóra bámultam, ahonnan halk mozgolódást hallottam. Pár másodperc múlva egy rémülten csillogó smaragdzöld szempárral találtam szemben magam. Keserű mosolyra húztam ajkaimat.

 - Ezt akartad nem? Látni, hogy milyen vagyok valójában. Hát tessék. Ez vagyok én, egy undorító szörnyeteg.