- Négy évesen?! Nem! Négy évesen az volt a legnagyobb gondom, hogy minél nagyobb sziklatömböket csapjak szét. És utána is! Nekem-csak-kajának-kellettek! De ugye emlékszel Chasere? Na, Nathaniel nála tízszer rosszabb volt! Tudod mit jelent ez?! Én nem fogom hagyni, hogy a lányomból egyéjszakás ribancokat csináljon valaki! – háborogtam, majd lerogytam a kanapéra. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Miért pont egy ilyen….egy ilyen… chh…. Csodálatos. Gyilkolási hajlamaim támadtak egy olyan ember irányába, aki már rég meghalt. Istenem, add, hogy lenyugodjak egy kicsit, mire el kell küldenünk Destinyt a Roxfortba, mert különben lekaszabolom az iskola teljes férfiállományát. Összeszűkített szemekkel méregettem Kiarát és Destinyt, ahogy sugdolóznak. Destiny pedig már nem sír. Megölöm Kiarát, ha valami hülyeségre bíztatta. És biztos azt csinálja. Az én lányom, csak ne ájuljon el az ilyen bájgúnároktól, akik a képről kacsingatnak. Destiny letörölte arcáról a könnyeket, majd ugyanúgy mosolyogva, ahogy szokott odaugrándozott hozzám.
- Apuci haragszol? – kérdezte. Elfordítottam tőle a fejemet és kibámultam az ablakon.
- Igen.
- De hát én szeretlek.
- Tudom. – morogtam. Pár másodpercig elgondolkodva bámult rám, majd felmászott a kanapéra és ölelgetni kezdte a nyakamat. Mikor még mindig nem voltam hajlandó ránézni, dühösen dobbantott egyet lábával, majd megragadta Kiarát és elkezdte húzni felé.
- Anyuci, csinálj valamit! – követelte, miközben lemászott a kanapéról, odaszaladt Darrenhez és elkezdett neki csacsogni arról, hogy sétálni akart. Apám csak vállat vont, felkapta és kisétált vele a szobából.
- Ki fogok készülni… - sóhajtottam lemondóan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése