- Abigail? Ööö… hát… igazából ő változtatta át az apámat, szóval… hát nem tudom. A lényeg, hogy nekem az idegeimre megy. Annyira vidám és… és hiperaktív! Megőrülök tőle. És folyamatosan a hajammal babrál! – mondtam felháborodottan, aztán elnevettem magam. Egy ideig lenyűgözve néztem azt az édes mosolyt, ami az ajkain játszott, majd akaratlanul is belehallgattam a gondolataiba. Mire automatikusan egy gúnyos, egyben elégedett mosoly terült el az arcomon.
- De igen, tudok gondolatokat olvasni. És honnan tudod, hogy minden téren? – kérdeztem kajánul, majd a következő kérdésére lemerevedtem. Elfordítottam a tekintetemet róla, majd makacsul az apró ablakon kívüli vihart kezdtem figyelni.
- Ezt te nem értheted, bonyolult. – mondtam a tervezettnél kicsit kimértebben. Miért kell ilyen helyzetbe hoznia? Lehunytam a szemeimet, majd lassan kifújtam a levegőt. Ahogy a mellkasomnak dőlt én átkaroltam karcsú derekát és magamhoz húztam.
- Én viszont nem akarom, hogy úgy láss. Félek megijednél tőlem, vagy akár meggyűlölnél… - mondtam halkan még mindig az eső ütemes kopogását figyelve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése