Dacosan néztem rá, hiszen a pálya közepén nem bánthat, itt egy ujjal sem érhet hozzám. Tévedtem. Egy pálca suhintásába tellett és már csak fehérneműben álltam előtte. Megszólalni nem tudtam, és a pálcát olyan erősen markoltam a kezemben, hogy az ujjperceimből minden vércsepp kiszökött. Arcom most egy paradicsom színét öltötte fel. Hihetetlen, hogy ez a szemétláda mit meg nem enged magának. Egy biztos, az első pár percben a gyűlölettől és meglepettségtől levegőt sem kaptam. Talán most kellett volna sírva fakadnom és itt helyben elhagynom magam. De nem. Szemeim könnyekkel teltek meg, de visszanyeltem őket és inkább berohantam a Mardekár öltözőjébe, végig a kihalt folyosón. Fülembe még mindig Derielle szavai visszhangoztak. Tényleg nincs itt senki. Össze kell szednem magam. Testem remegett a félelemtől és a könnyektől nem láttam. Pedig most nem kapja meg Derielle azt a szívességet, hogy sírjak előtte. Nem fogok megalázkodni. Azt a büszkeségem már nem élné túl. Elég volt ez az incidens is. Hátamat neki vetettem a hideg, sötétzöld márványnak, mellyel a kviddics öltöző falait fedték be, majd lecsúsztam a faltövébe és pár percig felhúzott térdeim közé hajtottam fejemet. Hajam kócos volt és minduntalan arcomba lógott. Mikor már sikerült talpra állnom és nem szédültem, eltántorogtam az első szekrényig, ami Alexanderé volt és kivettem belőle egy pólót. Mást nem találtam, de már ez is több, mint a semmi. Magamra húztam, majd megtöröltem arcomat. Pálcámat előre szegeztem, de úgy remegett akár a nyárfalevél. Nem hiszem el. Pedig megfogadtam, hogy soha többé nem félek tőle. Soha az életben nem fogok félni férfitől. Erre most megint itt szorongok az öltözőben és arra várok, hogy valaki megmentsen? Rosszul teszem. Itt csak én vagyok és csak magamra számíthatok. Ki kell állnom magamért. És nem ijedek meg tőle. Soha, azt már nem. Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó és lépett be rajta Ő. Dean Derielle. Határozottan álltam a helyiség közepén pillantásomat pedig makacsul az övébe fúrtam.
- Ne gyere közelebb - sziszegtem idegesen, majd mikor neki lökött a szekrénynek, szívem kihagyott egy dobbanásnyit. Éreztem, hogy fülemben lüktet a vér és szédülni kezdek. Nem, itt most nem én maradok alul.
- Hidegen hagy, hogy mit műveltél vele. Egy semmire kellő Darwin, akinek egyszerűen undorító a családja. A mentalitásukról már nem is beszélve - köptem ridegen felé a szavakat, majd egy erős rúgással, eltaláltam legintímebb pontját, de sajnos túl jók voltak a reflexei, így elkapta lábamat. Visszaestem a szekrénynek, és bevertem fejemet. Vége, ennyi volt a nyugodt Lora Hemsworth-ből.
- Obstructo! Incarcerandus! - A hátráltató ártástól neki vágódott a szembe lévő falnak, de a kötöző átkot kivédte.
- Párbajozzunk. Kössünk fogadást. - Hangom ismét kimért volt és nyugodt. - Ha te nyersz, aminek kevés az esélye, akkor lehet egy kérésed. Akármi. Viszont, ha én nyerek, eltakarodsz iskolából és soha senki nem fog tudni arról, hogy te egyáltalán léteztél - magyaráztam ridegen a srácnak, majd vártam válaszát. Ugysem fogja visszautasítani. Pedig itt ma, csak én nyerhetek. És nyerni is fogok.
- Kezdjük - szóltam erélyesen, majd lőttem az első átkokat. - Evertestatic! Petrificus totalus!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése