Rebecca

- Tudom - suttogtam alig hallhatóan, majd fejemet vállárra hajtottam. Meg kellett tennem. Hiszen mi is a Halálfalók jelszava? Vagy te ölsz vagy téged ölnek. Sokkal inkább tartozom az első csoportba. És ezt tegnap bizonyítottam is. Magam előtt sem merem még mindig bevallani, amit tegnap éjszaka tettem. De hát Nathaniel megdícsért, ami nagyszónak számít Halálfaló körökben. Gyilkoltam, hidegvérrel. És mi az, ami teljesen megbotránkoztatott? Hogy közben semmit nem éreztem. Hiába néztem bele a férfi könnyektől elhomályosult, esdeklő szemeibe, nem éreztem megbánást, sem sajnálatot. És most ez bánt. Nem az, hogy embert öltem, hanem, hogy nem éreztem semmit. Liam ezért megvetne. Ő soha nem tudhatja meg, hogy mit tettem. Végülis, az embernek lehet két élete. Miért ne játszhatnám el előtte az ártatlan, szerelmes lányt? A tüzes, szenvedélyes gyilkos énemet pedig elrejteném előle. Így nem kellene megbántanom. Nem is tudom, hogy miért pont Zack. Talán mert Ő az, aki meg tud érteni és át tudja érezni, amit most én érzek. Ahogy feltérdeltem, hogy adjak egy puszit az arcára, elfordította fejét, így pont a szájára sikerült nyomnom köszönetem jelképét. Ugyanebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, és a résben jelent meg Liam. Szent Merlin. 

- Liam - kiabáltam elhaló hangon a fiú után, majd az ajtó félfának vetettem hátamat és összetörten túrtam bele szőke fürtjeimbe. - Ezt elbasztam - köptem szemre hányóan. - Na, jó. Ha én basztam el, én is fogom rendbe hozni. Mennem kell. Köszi, hogy itt voltál. Szia - intettem az értetlenül pislogó fiúnak, majd már el is tűntem a festmény mögött. 

Hova máshova mehetett volna, ha nem vissza a kígyó fészekbe. Természetesen nem volt annyi eszem, hogy a titkos járaton menjek. Mardekárt és a festményét eddig egyszer láttam. Általában külön bejárásom volt. Most meg itt állok és várom, hogy méltóztasson felébredni. 

- Mardekár - szólítottam meg türelmetlenül a férfit, aki határozott hangomra kinyitotta szemeit, majd piszkosul végig mért. Átható pillantásától és kaján vigyorától, enyhén zavarba jöttem. 

- Kis hölgy, mit óhajt?

- Én.. - csuklott el hangom. Még így, hogy csak egy festmény is megtudott babonázni, méregzöld smaragd szín íriszeivel. - Be akarok menni. 

- Jelszó? 

- Aranyvér.

- Hova is jársz? 

- Tudtam a jelszót - szegtem fel daccosan fejemet. Egyik házba sem jutottam még be ennyire nehezen. Miért pont Malazárnak kell kötözködnie? Mondjuk elhiszem, hogy unatkozik. Mennyi idejei is van már bezárva abba a borzalmas képbe? Kétszáz éve? Ugyan, neki az meg sem kottyan. 

- Mit szólnál, ha nemet mondanék?

- Megmutatnám a pazar festményén mennyire jól tudom használni, a robbantó átkot - mosolyogtam rá angyalian, de egy szó nélkül nyitotta az ajtót. Lehet, hogy nem kellett volna idejönnöm. Liam nem vesztegette az időt. Rögtön rámászott erre a Denisre. Rohadt ribanc. A Mardekárosok könnyűvérű rüfkéje. Most oda kellene mennem, megragadni a zsíros kócot a feje tetején és lerángatni arról a marháról. De nem. Ezt tette volna Rebecca Crawford. De Rebecca Acerlot, villant egy gunyoros, nem törődöm mosolyt, majd epés megjegyzéseivel elüldözi a ribancot. Ezt fogom tenni. 

- Darwin, úgy látom, neked sem volt olyan nehéz tovább lépni - húztam gunyoros mosolyra csillogós ajkaimat, majd határozottan bevágtam magam mögött a festményt. Az egész pincehelyiség belezengett a hangba. 

- Csupán azért jöttem le a patkány tanyába, hogy megnézzem tényleg igazak-e a pletykák. De amint látom, Denise szíves örömest vígasztalja a srácokat, akik olyan féltékenyek, mint az atom - varázsoltam lenéző vigyort számra. - Ne zavartassátok magatokat, nem Liamet keresem. A tiéd lehet Denise. Már ugyis kezdtem unni. Az ágyban borzalmas, annyira szörnyen csókol, hogy megváltás lenne, ha egy kígyóval smárolhatnék néha. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy az életbe nem mentem még el, mikor vele voltam. - Ezt neked Liam Darwin. Mondj jobbat. dacosan néztem a srác letört szemeibe. Persze neki azt nem kell tudnia, hogy minden szavam hazugság volt. Na jó, nem mind...