Rebecca

- Én meg nem kérdeztem, hogy akarsz-e beszélgetnie velem - üvöltöttem a srácra, majd határozottan bevágtam magam mögött a vaskos faajtót. Hátamat neki vetettem, majd fürkészni kezdtem arcát. Valamiért megkeseredett volt, fáradt és végtelenül ridegek, kimértek voltak szemei. Arca beesett volt, szemei alatt sötét karikák égtelenkedtek, bőre pedig a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt a délelőtti, gyenge napfényben. Komolyan zárdába vonul? Megöli magát, esküszöm, nem normális. Hogy lehet ennyire bolond? Lehet, hogy nem engem szállt meg a démon, nem én öltem meg azt a nőt, de én is gyilkoltam már embert. Nem kellene ennyire túl dramatizálnia. Vagy már azt sem tudom, mi van vele igazából. Mindenről én értesülök utoljára, ráadásul csak a pletyka lapokból. Hát nem számít, hogy a barátnője vagyok. Legszívesebben megfojtanám. Nem jár sem a nagyterembe, sem órákra, de még a folyosón sem látom. Bezárkózik a szobájába. Hülye Darwin.

- Liam, nem zárkózhatsz be ide. Mindenkinek vannak az életében nehéz pillanatai. Nekem is voltak. Ti voltatok, akik segítettek, hogy túl jussak ezeken. Nekem nincs sem testi, sem fizikai előnyöm. Nem láncolhatlak magamhoz, mert sokkal erősebb vagy nálam. Viszont nem szeretnék rajtad imperiot sem használni, mert nem lenne fear. Légyszíves Liam, ne tedd tönkre magad. Tudod, milyen rossz, hogy nem tudok rólad semmit? Eddig Ethannak sikerült távoltartania a Mardekárosoktól, de ma reggel már az sem érdekelt, hogy huszan akartak nekem ugrani, hogy mit keresek itt. De itt vagyok Liam. Mert látnom kellett téged. Nem bírtam tovább - vallottam be őszintén, de aztán elfordítottam arcomat. Nem akartam ránézni. Hiszen jöhettem volna előbb is. Nem szabadott volna eddig távol maradnom tőle. Tönkre teszi magát. Miért kell ennyire makacsnak lennie?

- Mit műveltél magaddal? Ez nem megoldás Marcus... - mondtam csendesen, miközben leültem mellé az ágyra és megszorítottam jéghideg kezeit. Általában elvonási tünet, ha egy kezdő vámpír nem fogyaszt vért egy hétig. Megragadtam kezét, majd a háta mögé csavartam. Semmi ellenkezés nem volt benne. Ennyire nem hagyhatja el magát.

- Mikor ettél utoljára Liam? Mert, hogy nem tegnap volt az is biztos. Gondolsz te egyáltalán ilyenkor valakire? Vagy csak önző módon azzal törőtél, hogy ha bezárkózol ide, majd minden magától rendbe jön, hogy majd idővel mindent el tudsz felejteni...? Ezt hitted? Nem vagy normális. Két hét nem volt elég arra, hogy észhez térj? Liam, állítólag kettőnk közül te vagy az érettebb, és te vagy aki logikusabban és reálisabban tud gondolkodni, de nem értem, hogy akkor miért jutottál el idáig? - kérdeztem tőle ridegen, majd számhoz emeltem kezem, és megharaptam a csuklómat.

- Nem érdekel semmi féle ellenvetés - kiáltottam rá, mert már láttam rajta, hogy ellenkezne. - Liam, esküszöm, hogy elhagylak, ha nem iszol - fenyegettem meg komolyan, habár nem tudtam volna eldönteni, hogy a szakítás neki vagy nekem fájt volna jobban. De ha nem képes ezt megtenni, elfogadni, mikor csak segíteni akarok, akkor tudom sajnálni. És megteszem, elhagyom... Már nem csak üres szavakkal fogok dobálózni.

- Tedd meg értem Liam, a húgodért, a barátaidért. Kérlek, nem akarlak elveszíteni - suttogtam erőtlenül, majd száraz ajkaihoz emeltem vérző csuklómat.