Lora

Szemforgatva hallgattam végig Ethanealt, miközben el kezdte bemutatni nekem apám fiatalkori énjét. Nem értem miért jó neki, ha Nathanielt rossz színben tűnteti fel előttem. Hiszen mindenkinek voltak diák évei, ki így, ki úgy élte meg őket. Apám egy kicsit vadabb életet élt az átlagnál. De hát azon az évfolyamon mintha ez előírás lett volna. Azokból a történetekből ítélve amit anyám mesélt a régi időkről, és naplói, amiket titokban elolvastam, mikor abban a lerozzant kúriában voltam valahol az isten háta mögött, ahol apám tölti élete nagy részét, rá kellett jönnöm, hogy a régi diákság sokkal őrültebb volt. Érdekes, hogy Nathanielnek soha egyetlen naplóját sem találtam meg, pedig álítólag ő is írt. Éppen ezért értek egy kicsit váratlanul Ethan szavai. Mindennek van miértje. Vagyis Nathaniel sem azért feküdt le Amarillával, mert éppen kedve szottyant hozzá. Egész biztos, hogy anyám állt a háttérben. Róla aztán tényleg bármit el tudok képzelni. Végülis, mai napig Franciaországba jár, apám nélkül. És mivel magyarázza? Neki valamelyik idétlen diavat ügynökséggel van találkozója. Persze, minden második héten. Férfi van a háttérben, mivel apámat mióta megszülettünk Chase-el ki nem állhatja. Minta anyuci.

- Legalább az anyámmal kapcsolatos dolgokban egyetértünk. Kész csoda Denkey... - köptem neki gunyorosan a szavakat. - Viszont.... - sétáltam elé elgondolkozva, pálcámat torkához szegezve. - Az apámról nem akarok még egy mocskoló szót sem meghallani, vagy elvesztedet néhány ujjadat. Merlin sem fogja őket visszavarni. Megértetted? - sziszegtem arcába, majd megfordultam és arrébb sétáltam. Hátamat a falnak vetettem, és kezeimet nadrág zsebembe mélyesztettem. Szemei nem sugároztak érzelmeket. Arcom rezzenéstelen maradt. Nem voltam ideges sem. Talán a hidegvéremet azt anyámtól örököltem. Vagy inkább a nagyanyámtól.

- Azért van egy bibi - fúrtam tengerkék íriszeimet a srácéba. - Hogy lehet, hogy ennyire tájékozott vagy a szüleimmel kapcsolatban? - kérdeztem megjátszott érdeklődéssel. - Hiszen mások naplóját nem olvassuk el - mondtam neki komoly hangon. Azt neki persze nem kell tudnia, hogy én előszeretettel olvasom Viviana naplóját. De az istenért, én mégis csak Mardekáros vagyok. - Ejnye, Mr. Griffendél - csóváltam meg fejemet. - Ma már a piros-arany ház képviselői sem annyira becsületesek? Hát ez egyszerűen borzalom.

- Nem félek az üres kis fenyegetéseidtől, mielőtt eltévednél Denkey. Nem kell nekem apám védelme, nem kell senkié. Én egyedül is meg tudom védeni magam. És már ne is haragudj, hogy nem vagyok egy kurva, mint Rebecca.... Ennyit erről - köptem lenézően, majd elfordítottam róla tekintetemet.

- Na, jó - sóhajtottam lemondóan. - Nem itt fogjuk folytatni a családunk piszkos kis ügyeinek megvitatását. Remélem ismered a Szükség Szobáját, mert most odamegyünk - mondtam neki ellenmondást nem tűrő hangon, majd pálcámat eltéve elindultam előtte. Ki tudja kik járkálnak a folyosókon ilyenkor. Nincs szükségem arra, hogy bármi is kiszivárogjon a családomról. Amíg senki nem tud semmit, addig van nyugalom.

Ennyi nagyon hülye Mardekárost. Miért fényes nappal az egyik legforgalmasabb folyosó közepén kell megleckéztetni a griffendéleseket? Ahelyett, hogy este szépen kiülnének, és mikor nincsenek prefektusok akkor átkoznák le még a körmüket is a hülye vadállatoknak.

- Ugyan Mr. Griffendél, hiszen csak játszottak. - Fejenként ötven pont az mégis csak háromszázötven pont a Mardekártól. Ezt még nagyon megfogja keserülni Ethaneal. - Akkor ha meglátom, hogy valamelyik griffendéles poronytod túl lassan közlekedik a folyosón vagy eltorlaszolja előttem a Nagyterem ajtaját, én is levonhatok tőle nyolcvan pontot? Remek, élvezni fogom ezt a pont le vonogatást. Esküszöm, már akkor is pontoktól fogom megfosztani a Griffendélt, ha valamelyik diáknak nincs begombolva az ingjén a felső gomb, vagy éppen ki van kötölőzve a cipő fűzője - köptem gúnyosan, de aztáncsak tovább indultam. Menthetetlen ügy volt. Most egészen biztos, hogy mi vagyunk a sereghajtók. Köszönhetően Mr. Griffendélnek.

Lemaradva lépkedett mögöttem. Nem mintha pont az ő társaságára vágytam volna. A helyiség most egyszerűen förtelmesen nézett ki. Undorító, fujj, hova hányjak. Undorral vegyített gyűlölettel járattam végig pillantásom a szobán, de aztán inkább egy szó nélkül ültem le, az egyik fotel karfájára. Megvártam, amíg Ethaneal beljebb jön, majd ő is leül.

- Visszatérve anyádra. Abban az időben a diákság ki volt fordulva magából. Egyszerűen elmondhatatlan miket műveltek. Én is hallottam nem egy dolgot az ő idejükből. És nem hiszem, hogy Caroline volt a példás kis angyalka. Zoe legjobb barátnője volt. Zoet pedig nem szeretném bemutatni. Nagyon hasonlított a lányára, anyám szerint még ma is egy rohadt ribanc. - Persze, ez az én szava járásom, hiszen a mi tökéletes Vivianank soha nem használt volna ilyen szavakat. - És ahogy a mondás is tartja, embert barátjáról, Hipogriffet tolláról. Lényegtelen, azt akarom ezzel mondani, hogy biztos vagyok benne, hogy anyádnak sem Denkey prof volt az egyetlen férfi az életében. Szerintem itt tényleg mindenki arra ment, hogy az összes csajt vagy éppen pasit megkapja. Mindenki meg volt mindenkinek... - mondtam gúnytól csöpögő hangon.

- Rebecca pedig... hogy is mondjam nem vagyunk egyformák. És ennek kimondhatatlanul örülök. Én nem vagyok olyan mint ő és ez felszabadító érzés. Legalább a magad fajta pancserek sem buknak rám - mondtam neki undorodva, miközben végig dőltem a kanapén és lábamat az aranyszínű oroszlános párnára dobtam. Szívem szerint felgyújtanám ezt a szobát... Hogy lehet minden ilyen arany meg vörös meg oroszlános, meg egyszerűen Griffendéles!