Nem Lilianat láttam az ablakban. Az a személy, akit most odaképzeltem, egy fejjel legalább magasabb volt nálam, sokkal erősebb, rövid barna hajú, és Hollóhátas talárt viselt. Ő már nem Liliana volt...Ahogy lecsuktam szemeimet, láttam a hatodéves srác önelégült vigyorát az arcán. Azt a hanyag mégis elegáns mozdulatot mellyel ledobta magáról Kviddics talárját. Még mindig nem tudtam elfelejteni azt az estét. Soha nem is fogom tudni. Még most, hónapokkal a történtek után is van, hogy álmaimban előjön az öltözőben történt eset és könnyektől áztatott arccal ébredek fel. Ahogy bejön... bevágja az ajtót... az alkoholos üveget neki vágja az ablaknak... ahogy neki lök a szekrényeknek. Ez a kép sor játszódott le újra és újra lelki szemeim előtt. Nem a lányt akartam megátkozni, nem őt kívántam a sírba, hanem Dean Derielle-t. Azt az aljas és számító Hollóhátast, aki negyedik évelején majdnem megerőszakolt. Észre sem vettem, de már remegtem a félelemtől. Az viszont máig titok még előttem, is, hogy azon az estén, hogy szökhettem meg. Az adrenalim szintem akkor az egekben volt, a félelemtől, és az izgatottságtól, ennek pedig gyakori mellékhatása az emlékezet kiesés. Az utolsó emlékképem, hogy zokogva, kezemben ruháimmal futok az első emeleten lévő mosdó felé.
Mikor valaki kivette kezemből a pálcát, ijedten ugrottam le az asztalról, majd hátráltam pár lépést hátra. Csak Christopher volt. Nem akartam, hogy bármit észre vegyen, de már késő volt.
- Mi közöd hozzá? - förmedtem rá, de hangom elbicsaklott az elfojtott sírástól. Nem sírhatok, főleg nem itt, előttük nem lehet. Nem akartam senkinek semmit mondani. Ezt egyedül kell feldolgoznom, nincs szükségem arra, hogy mikor végig megyek a klubhelyiségen, mindenki sajnálkozó pillantásokkal mérjen végig. Abból nem kérek. A tekintélyemet, amit az évek alatt felépítettem, nem veszíthetem el. Mindenkinek vannak rossz pillanatok az életében. De fel kell dolgozni őket. Nekem félig meddig ez sikerült is. Mivel gondolataimba merültem, ismét riadtan tekintettem fel Christopherre. Rángatóztam és sikítoztam, hogy engedje el a kezem. Gyűlőltem, ha bárki is hozzám ért, féltem, hogy csak fájdalmat akarnak okozni érintésükkel. A folyosóra érve, sikerült ellöknöm magamtól, és két lépést hátráltam. Ennél távolabb nem mehettem, mivel hátam mögött ott volt a fal. Most egyáltalán nem voltam gúnyos, vagy bunkó. Megtörten csillogtak mélykék íriszeim, és úgy simultam a falnak, mintha azt vártam volna, hogy én is a téglák közé olvadjak.
- Nem ő volt. - Csak ennyit nyögtam ki, majd lesütöttem szemeimet. Nekem lett volna kellemetlen erről beszélni. Nem mertem semmit mondani, hiszen mindenki egy kurvának tartana. Egy büdös ribancnak, akit már negyedévesen megerőszakoltak. Hát én ebből nem kérek. - Értsd már meg, hogy semmi bajom, menj el. Tűnj már el, nem akarom, hogy itt legyél! - üvöltöttem rá, majd ahogy közeledni kezdett én is hátráltam. - Menj el innen - kiabáltam kétségbeesetten, pálcám után tapogatózva, de rá kellett jönnöm, hogy bent maradt. Magamra maradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése