Nathaniel

Unottan hallgattam Sebastiant. Még mindig nem értettem mit keres itt. Hiszen meghalt az istenit. Aki pedig egyszer meghalt, az nem szokott csak úgy vigyorogva belibegni az ember dolgozó szobájába. Hihetetlen. Habár, ha azt vesszük, senki nem tudta igazából, hogy kit is temettünk el. Az egész temetést Liam szervezte, valamint Zoe. De ha minden igaz, Zoe sem látta a holttestet, hiszen Liam azt mondta neki, hogy borzalmasan néz ki több emelet magasságból zuhant le, az egész teste szétroncsolódott. De ha akkor nem Sebastian volt a kopórsóban, akkor kit temettünk el? Te jó ég, erre még gondolni sem merek. De ha eddig is élt, miért csak most jelent meg? Miért csak nekem jelent meg?

- Ha később ugyis kiderült volna, Christophernek miért kellett jártatnia a száját? Nem hiszem el, hogy az ember csak úgy teljesen véletlenül elszólja magát ilyenekről - jelentettem ki megvetően. - De már nem érdekel. Rebecca vállalta, hogy beáll közénk. Senki nem kényszerítette, hogy megtegye. Benne volt a pakliban, hogy egyszer csak kiderül. Csak nem hitte volna, hogy pont most. Én sem leszek ott mindig, sőt, senki nem lesz, aki majd Rebeccát megvédje. Ha már az apja se kíváncsi rá, akkor miért én legyek az, aki a gondját viseli? Rebeccának is meg kell tanulnia, milyen az igazi élet. Még akkor is, ha ilyen kemény árat kell érte fizetnie. Rebecca gondjai, oldja meg Ő. - Ridegen csillogó acélszürke íriszeimet Sebastian mélykék szemeibe fúrtam, és hosszú ideig vívtunk néma szempárbajt. Mennyire régen is volt, hogy két egyszerű Mardekáros diák voltunk, akikért bomlottak a nők. Hazudnék, ha nem mondanám, hogy nem hiányoznak azok az idők. Annyira jó lenne még mindig tizenhét évesnek lenni és hülyíteni a csajokat, akik minden egyes kívánságunkat tettre készen várták. Azok voltak a szép idők. Hiányoznak a sértegetéseink, a gúnyolódásaink, a viccelődéseink Sebastiannal és Brendonnal. Biztos, hogy mi hárman voltunk akkoriban az iskola ászai. Vissza akarok menni...

- Nem értem, hogy miért kell mindig a lányommal fenyegetned - kaptam rá szikrákat hányó tekintetemet. - Lorát hagyd ki ebből, neki semmi köze ehez az egészhez. Nem halálfaló és soha nem is lesz az, így rá nem hárulnak felelőségek. Őt nem bánthatod, mert nagyon meg fogsz érte fizetni - sziszegtem Sebastiannak a szavakat, majd elkaptam róla tekintetemet.

- Azokat a naplókat én soha nem nyitottam ki. Nem tudom miért gondoltad, hogy bármelyikbe is beleolvastam. Mint mondtam, csak azért hoztam őket a kúriára, hogy megőrizzem őket. A gyerekeid majd elolvashatják őket. Én ismertelek, tudtam, hogy mikor mit csinálsz, hiszen akkor még legjobb barátok voltunk - mondtam kifejezéstelen arccal. Bárhogy is nézzük, hiányoztak azok az idők, nagyon is. És mi akkor még azt hittük, hogy majd örökké együtt maradunk és soha nem növünk fel. Tévedtünk.

- Szóval ezek szerint még sem voltunk annyira jóban - köptem gúnyosan, mikor kiderült, hogy a hatodik évét Zoeval töltötte. Ezzel most kihozott a sodromból, mégha nem is látszott rajtam. Miután megérkezett a húgom a Roxfortba, minden kezdett megváltozni. És ezek szerint Sebastian is megváltozott. - Végülis a húgom. Ő nem számolhatott be ezekről a dolgokról, de, hogy te a barátom sem voltál képes elmondani az igazságot. Ez Sebastian, most eléggé hirtelen ért. De ha már azok az évek elmúltak és ugysem kell tovább titkolóznod, igazán elmondhatnád mióta hazudtál a szemembe - köptem a férfinek, majd egy kéz mozdulattal becsuktam az ajtót, ami eddig tárva nyitva állt. Senkinek nem kell hallania a régi történeteket... Elég ha mi tudjuk....