Rebecca

Kivételesen nem voltam késésben a találkozóról, így csak szépen lassan haladtam a diákoktól zsongó széles folyosókon. Mindegyikük vidám volt, egy cseppnyi gond terheltség sem terült el fiatal arcukon. Úgy volt jó az életük, ahogy volt. Szerettek élni. Nem mintha én nem szerettem volna az életemet, de mióta beálltam halálfalónak, egyszerűen menekültem a vidám társaságokból. Ez alól a rokonaim sem voltak kivételek. Christopher és Alexander elől kimondottan menekültem. Ha ők megjelentek vagy Jesse, nekem nem volt maradásom. Ethan mint mindig, nem vesztett egy cseppet sem apai szigorlatából, így nem kellett attól félnem, hogy valami viccen töri a fejét. Liammal kellemesen telt az idő, habár nála is néha éreztem, hogy humorosan akar megoldani egy-egy helyzetet. Talán ő volt az egyetlen ember, akinek ezt elnéztem. Mégis, a legtöbb szabadidőmet nem Liammel töltöttem, hanem Zackkel. Ő nem akart soha felvidítani, nem mondott általában semmit, csak hagyta, hogy némaságba burkolózva üljek mellette gondolataimba merülve. Ő megértette, hogy min is mehetek most keresztül. Már régen nem féltem tőle, hiszen vágytam a társaságára és ez adott erőt, hogy a félelem átcsapjon valamimegmagyarázhatatlan barátságba. Na, ha ezt Liamnek mondtam volna, egészen bizonyos, hogy féltékeny lett volna. Pedig, már rég semmi nincs köztünk Zackkel. Csak barátság az, ami összeköt minket és a kölcsönös nehéz sors, amit megörököltünk.

Észre se vettem, hogy már legalább tíz perce a hetedik emeleti Szükség Szobájának gyönyörűen megmunkált boltíves ajtaja előtt állok. Vettem egy mély levegőt, majd határozottan lenyomtam a kilincset és a szokásos sötétzöld helyiségbe érkeztem. Ha ebbe a szobába érkeztünk, nem volt kétséges mi találkozásunk oka. A szoba fény pontja az ágy, ahol Liam terpeszkedik. Halványan elmosolyodtam, majd a fekvő alkalmatossághoz sétáltam és feltérdeltem rá.

- Szia - köszöntöttem én is halkan a srácot, majd hagytam, hogy erős karjait derekam köré fonja és úgy húzzon magához. Egy gyors csók után, elterültem mellette az ágyon, majd mozdulatlan arrcát kezdtem vizsgálgatni.

- Mi a baj Christoherrel? - kérdeztem, habár nem tagadom, szívesen húztam volna be neki egyet, mikor korán reggel a képembe vigyorog azzal, hogy elkéstem. Teszem hozzá, ezt mind hétvégén. - Ohh, szóval félsz Jesse-től. Beszélni fogok Chrissel - itt azonban elfordultam tőle és a plafont kezdtem vizsgálni, ami ében fekete volt, akár a sötét éjszakák. - Pedig, ha azt nézzük, nem kellene félned Jesse-től. Messze nem érdekli, kikkel vagyok együtt. Legalábbis eddig nem mutattott túlzott érdeklődést a hímneműek iránt, akik körülöttem legyeskedtek - vontam meg vállaimat. Miután befejeztem mondatomat megcsókolt. Valahogy nem esett olyan jól csókja, mint általában, de kellettlenül végig dőltem az ágyon és már rendeltetésszerűen fontam át vékony karjaimat nyakán, közelebb húzva magamhoz.

- Le akarom vágatni, de kár lenne érte. Lehet, befestetem - gondolkodtam hangosan, majd egy újabb válvonás után felültem az ágyon és Liam meztelen mellkasát kezdtem figyelni. Napbarnított, puha bőre egyszerűen vonzotta a tekintetemet és nyugtató volt látni, ahogy ütemesen emelkedik majd süllyed mellkasa. Beszélnem kellene vele. De hogy kezdjek bele? Különben is, most itt a másik problémánk, Jesse. Tőle tényleg nem kellene tartania. Én sem törődöm vele. Élje csak az életét.

- Neked, hogy tetszett a party? - kérdeztem miközben egy hajtincsével babráltam.