Végül nem mentem sehova, hova is mehettem volna? Céltalanul bojongjak a világban? Amarilla bárhol lehet, és be kellett látnom, hogy valóban erősebb és képzettebb nálam, minden téren. Nekem pedig még nincs kedvem meghalni. Egyet biztosan tudtam, hogy istentelenül fájt a fejem. Végre egyedül voltam a szobámban. Liam sem jött fel, Ethan is eltűnt, Christopher sincs sehol. Alexszel még nem is találkoztam pedig itt lenne az ideje, hogy beszéljek vele. Hiszen Alex és Chris több időt töltöttek együtt Sebastiannal, mint én, vagy akár Jesse. Nekik biztos sokkal nehezebb lehet most. Nem is akarok elmenni a temetésére. Hogy arra emlékezzek majd évekkel később, hogy mindenki feketében gyászolja és fájdalmas zokogás hallattszik az egész temetőben? Hát nem. Én az életvidám, boldog és humoros Sebastianra akarok emlékezni. Nincs kedvem ott lenni. Legszívesebben ki sem mozdulnék, soha többé a szobámból. Annyira egyszerű csak itt feküdni és visszagondolni a régi időkre. Mikor még minden rendben volt. Mondjuk ez nem mondható, hiszen soha nem volt anya és apa együtt. Legalábbis férj és feleségként. Egy dolog miatt viselték el egymást, az pedig Jesse és én voltunk. Két ilyen embernek, hogy születhetett akkor közös gyerekük? Nem értem én ezt... egy biztos, mind a kettőjüket nagyon szeretem. Még mindig... ha ez nem is látszott, de így volt. Mindig azt hitte mindenki, hogy utálom apát. Pedig egyáltalán nem így volt. De nem mutathattam ki. Ő sem mutatta volna, hogy túlságosan szüksége van a lányára, akkor én miért kellett volna, hogy a nyakán lógjak. Fájtak az ilyes fajta gondolatok, de hagytam, hogy könnyeim végig száguldjanak arcomon. Megnyugtató volt sírni. Minden egyes könnycseppel mintha egy emléket hagytam volna magam mögött. Nem akartam mindent elfelejteni, de ha nem gondolok majd rájuk, talán könnyebb lesz. Most annyira jó lett volna odabújni valakihez, aki óvón magához ölel és megért. De egyedül voltam. Vagy mégsem? Fáradtan ülőhelyzetbe tornásztam magam, majd hitetlenkedve néztem a belépő alakot. Jesse.
- Jesse, annyira... jó, hogy itt vagy - suttogtam magam elé, majd néma szempárbajun kután magához ölelt. Még soha nem volt ennyire szükségem rá, mint most. Nem akartam elengedni. Most nem. - Nem találkoztam vele... nem mondhattam el neki, hogy szeretem. Érted? Azt hitte, hogy ... - mondatomat nem tudtam befejezni, arcomat pedig bátyám mellkasába fúrtam és erősen markoltam ingjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése