Egy széles fának vetettem hátamat, majd lecsúsztam a tövébe. Ha akar, itt is megtalál. Szívem még mindig torkomban lüktetett. Egyenletlen légzésemet, csodálom, ha az iskolában nem hallották. Megnéztem, mennyire súlyos a vállamon lévő seb, de szerencsére nem volt túl mély, és ha minden igaz, a bokor sem volt mérgező. Lépések zaja ütötte meg fülemet, majd ahogy oldalra néztem, Damon vöröslő tekintetével találtam szembe magam. Ledermedtem, mozdulni nem mertem az a tekintet egyszerűen, minden emberi érzést kisöpört belőlem. Néztem, ahogy Damon egyre közelebb hajol, majd megharapja a kezem. Felszisszentem, és közben észre sem vettem, hogy szememből kövér könnycseppek indulnak útra. Nem a fájdalomtól, inkább az ijedtségtől és a döbbenettől. Néztem, hogy mit művel Welles, de akárhányszor beszélni akartam, egy szó sem jött ki a torkomon. Egyszer csak elugrott tőlem, mint akit áram csapás ért. Amilyen gyorsan csak tudtam, felhúztam fekete felsőm ujját és ránéztem a fiúra, aki most felettébb zavart volt.
- Damon... én - nyögtem ki a szavakat, de nem tudtam, most mit is mondhatnék neki. - Sajnálod? Ugyan, hiszen én se kérek bocsánatot minden csirkétől, amiből eszek - húztam gunyoros félmosolyra szám, de aztán csak lesütöttem szemeimet, és beharaptam alsó ajkam. Annyira, furcsa volt, nem is tudtam, hogy negatívumként vagy pozitívumként kellene elraktároznom a történteket.
- Ha jól sejtem, már meg volt a vacsora, mehetünk vissza - álltam fel a földről, és néztem kérdőn Wellesre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése