Lora

Reggel. Szombat reggel. Az órát már rég nem nézegetem. Egy biztos, ebéd körül járhat az idő, ugyanis hasam hangos kordulással jelezte, hogy fel kell kelnem. Borzas gesztenye barna tincseim közé fúrtam vékony, ujjaimat, majd kisöpörtem a szememből néhány rakoncátlan szögegyenes szálat. A tükör előtt megállapítottam, hogy azok a hatalmas táskák a szemem alatt még jól is állnának, ha nem kellene kimennem ebből a szobából. Most úgy néztem ki, mint akinek tegnap behúztak egyet. Csak felhorkantottam, ami nem volt túlságosan nőies. Ruházatom egy fekete top volt, alul pedig kedvenc viseletem egy sötétzöld boxer. Hogy ezért én mit kaptam anyámtól. Nem is fontos, mert itt nem látja.
Levánszorogtam a Mardekár klubhelyiségébe vezető lépcső szakaszon, majd ledobtam magam egy fekete bőr kanapéra. Lábaimat felpakoltam az ülőalkalmatosság háttámlájára, fejemet pedig lelógattam, míg vékony karjaim keresztezve feküdtek hasamon. Hajam a földet súrolta, de ez most nem érdekelt. Úgysincs itt senki, de ha lenne is, tuti megátkoznám. Most itt minden az enyém, és kész. Azt csinálok amit csak akarok. Lehunytam szürkéskék szemeimet, hogy visszaaludjak, de ekkor valaki nagy erőkkel bevágódott a szemben lévő fotelba. Unottan és felettébb mérgesen nyitottam ki szemeimet, hogy legyilkoljam az érkezőt.
- Na, szevasz Christopher - nyögtem fel, és fejjel lefelé végig mértem a srácot. Ki tudja, nem-e Alexander az. - Hol hagytad az eszed? Azt hittem, nélküle el se tudod dönteni merre menj - mondtam gunyorosan a fiúnak, majd felálltam, és összecopfoztam hajamat.
- Szerencséd van, készültem megölni az érkezőt, de veled most kivételt teszek - kacsintottam ravaszul vigyorogva rá, majd elterültem a kanapén.