Fél órája némaságba burkolózva ültem a kényelmes, fekete bőrszékemben. Egyik kezemmel hanyagul megtámasztottam fejemet a mahagóni íróasztalon, míg másikkal unott kör-körös mozdulatokat gyakoroltam egy kristály-üveg poháron, melyben pár korty whiskey lötykölődött. A barna szeszben két jégkocka úszkált, melyeket most nagy precizitással tanulmányoztam.
Még mindig nem tudtam fel fogni, hogy képes voltam egy gyereket bántalmazni. Nem szabadott volna megtennem, hiszen Teodort és a csapatait ezért vetem meg, mert asszonyokat és nőket végeznek ki, vagy kínoznak meg minden könyörület nélkül. Az egész úgy ment, mintha nem egy gyerek, egy fiú állna előttem, hanem mintha egy érett, felnőtt férfival néztem volna szembe. Túl sok ideje gyilkoltam és kínoztam már varázslókat és muglikat. Volt, hogy azon kaptam magam, hogy nem érzek semmit és nem érdekelnek a kétségbe esett, fájdalmas sikolyok. Csak gyilkoltam hidegvérrel, akár egykor nagyapám. Hogy juthattam idáig? De ez vagyok én... és ez az új életem. Nincs visszaút, saját magamnak választottam, hát akkor ne most hőköljek meg. Vállalom, amit elkezdtem járjon bármilyen lelkiismeret furdalással, összeomlással vagy zárkózottsággal. Mert ez vagyok én...
Kiürítettem poharamat, majd halántékom két oldalát kezdtem masszírozni, mikor kinyílt... nem is, használjuk az erőteljesen kicsapódott fogalmazási módott. A vaskos diófa ajtó olyan erővel csapódott a sötét zöldre festett falhoz, hogy láttam ahogy pár vakolat darab a padlóra hull. Rögtön felkaptam fejem a zajra, és megláttam a megérkező Christophert.
- Már kezdtem azt hinni, hogy pár percig nyugtom lesz tőled - mondtam gúnyos hanglejtésben, miközben kitöltöttem a maradék whiskeyt poharamba és egy húzásra ki is ürítettem. - Hellyel nem kínállak, hiszen már valaki nagyon praktikusan megoldotta ezt a problémát - köptem maró gúnnyal, és a fiú kezében tartott borítékon és bőrkötéses naplón akadt meg a szemem.
- Ezek honnan vannak? - téptem ki őket kezéből, és a napló utolsó oldalára hajtottam és a bal alsó sarokban lévő névre meredtem. Apró, szálkás betűimmel, Amarilla neve volt felírva. Az ő naplója volt. A jelés pedig a roxmorti hétvégénél volt behajtva. Megfogtam a naplót, majd bedobtam íróasztalom fiókjába és fürkésző tekintetettel mértem végig a srácot.
- Nem én írtam le, jó lenne, ha befejeznéd a vádaskodást. És ne felejtsd, Christopher, egy szeretkezéshez két ember kell. Ne hogy azt hidd, bántottam volna Amarillát. Ő is akarta és abban a naplóban ott is le van írva, hogy mit érzett. Nem akarom még egyszer ezt a hangot meghallani tőled - mondtam ridegen, majd a levél után nyúltam. Ki sem kellett nyitnom, hiszen a boríték sarkai meg voltak égetve. El akartam tűntetni ezt a levelet. Nem akartam, hogy véletlenül Zoehoz kerüljön. Most már csak felforgatná az életét és még engem is meggyűlőlne, főleg, hogy mostanában, a lányomon kívül ő az egyetlen nő az életemben. Nem engedhettem meg, hogy ez a tudomására jusson. És Brendonnak is jobb lett így az élete.
- Ezt nem kellett volna megtalálnod - sziszegtem a srácnak, majd felpattantam és zsebre dugott kezekkel fel-alá kezdtem járkálni. Arcom nem árulkodott gondterheltségről, vagy gyötrődésről, pedig belül emésztett a múlt.
- Mert többen, harcoltak Halálfalóként, vagy néhányan közüllük, maguk is voltak Halálfalók, esetleg Halálfalókat szolgáltak.... - mondtam csendesen, majd büszkén fúrtam rideg szürke pillantásomat Christopherébe. - Akkor, kérdezz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése