Nathaniel

Vállamat a falnak döntöttem, és hagytam, hogy szőke hajtincseim hanyag eleganciával szemembe hulljanak. Kifejezéstelen arccal hallgattam végig Christopher szavait. Nem tudom mire jó az neki, hogy még a tüdejét is kiüvöltözi. Nem tud semmit a múltról, csak amit ezekből az istenverte naplókból megtudott. Ilyen alapon senki nem ítélkezhet, főleg nem egy nálam sokkal fiatalabb kissrác. Nem is értem mit képzel magáról.

- Szerinted, ha nem szeretkezés volt akkor mi? - nyögtem fel unottan, mert már kezdtem besokkalni a hülyeségeitől. - Ha arra gondolnál, hogy a drogok miatt megerőszakoltam Amarillát, tájékoztatnom kell, hogy az nem én voltam. A saját döntése volt, a saját hibája, hogy drogot kapott. Nem kényszerítettem semmire, soha nem tettem volna meg. Remélem eljutott az agyadig, hogy nem kötöztem meg, nem bántottam, egy olyan mozdulatot sem tettem, amivel fájdalmat okoztam volna neki. Felfogtad, vagy esetleg megnézed azt az estét? - húztam fel egy gunyoros vigyor kíséretében kérdőn szemöldököm.

Ezt a részt kellett volna kihagyni a beszélgetésből. Nem akartam elmondani, mit miért tettem annak idején. Soha, senki nem értené meg.

- Elég legyen annyi, hogy ennek így kellett történnie - többet nem mondtam Christophernek, habár tudtam, hogy a félórás monológja után egy négy szavas válasszal nem fog megelégedni. De legalább még húzhatom az időt, amíg elmondja miért vagyok még egy szemétláda.

- Viviana és Én, már nem vagyunk együtt. Hiszed vagy nem Christopher, én is és ő is menthetetlenül szerelmesek voltunk egy időben. Vivianának egy pszichológusra lett volna szüksége, már mikor megszülte Lora-t és Chase-t. Berögződése volt, hogy miután a lányunkat hazahoztuk a Szent Mungóból, sokkal több figyelmemet szentelem Lora-nak, mint neki. Egy fajta szülés utáni depresszióba esett és immár tizenöt éve nem tudja ezt elfelejteni - magyaráztam Christophernek ridegen, de nem néztem a szemeibe, a hatalmas boltíves ablakon figyeltem a közeli fenyvesek nyugodtságát és csendjét. - Régen, legalább hat évig kicsapongó életet éltem, én voltam a Roxfort leghíresebb, mégis legkegyetlenebb szívtiprója. Az ágyamban egymást váltották a nők. Soha egyikkel sem tartott tovább a kapcsolatom, mint egy nap. Az már más helyzet, hogy voltak visszajáró vendégek, de a lényeg, hogy mindenki csak egy éjszakai kalandra kellett. Viviana soha nem feküdt volna le velem, benne mindig is volt tartás és az a tűz... hihetetlen volt. Egyik csaj sem mert nekem visszaszólni, de ő képes volt még a folyosó közepén is megalázni, tömegek előtt. Talán ezért is hagytam magam mögött ezt az életemet és változtam meg. Miután összejöttünk hatodik évelején, nem néztem más nőkre. De ha meg is néztem őket, nem rögtön az volt az első gondolatom, hogy meg kell őket fektetni. Hűséges lettem, bármennyire is hihetetlennek tűnik. Húsz évig nem nyúltam más nőhöz. Csak Viviana-nak kellett egy nyomós indok, hogy elhagyhasson. Így kapóra jött neki, hogy Lora megszületett. Nem szerette a lányát, mert kihívásnak és ellenfélnek tartotta. - Az üvegben saját arcképemnek, ridegen hadartam el a történetünk részleteit. Már így is túl sokat mondtam erről. Hátra fordultam és ahogy az utolsó szóhoz jutott kezdtem izgulni, hiszen valamit ki kell találnom, mit fogok mondani neki arról a levélről. A fenébe, azt hogyan találhatta meg? Meg a naplót és.... Rebecca. Te jó szagú Merlin szakállára. Rebecca is a kastélyban van és valószínűleg...

- Christopher - pördültem meg majd ridegen néztem szemeibe. Hazudni tökéletesen tudtam. - Nincs egy cseppnyi sem és nem is lesz, mert tudom, hogy megérdemelted. Ennek így kellett lennie, és amíg nem fogod fel mi is a baleseted jelentőssége, abban a tolókocsiban maradsz erről nem nyitok vitát. - Idegesen kezdtem járkálni a szobában és beletúrtam kócos tincseimbe. Ez nem lehet igaz. Azok a naplók, az életünk. Mindenkié. Rebecca nem olvashatja el őket.

- Christopher, hol van Rebecca? - guggoltam le a srác elé és gyengéden megráztam a vállát. - Ugye Ő nem... - Késő volt, ugyanis Rebecca kisírt szemekkel, kezében három bőrkötéses naplóval lépett be a szobámba. Annyira esetlenül és tehetetlenül állt az ajtóban, hogy egy percig elbizonytalanodtam eddigi tetteim után. Oda akartam menni hozzá, de mikor két lépésnyire álltam tőle, egyszerűen hátrálni kezdett és szemeiből kövér könnycseppek folytak végig arcán.

- Rebecca, kérlek én... add azokat ide - szóltam határozottan a lányra, de nem mentem közelebb, ugyanis ebben a percben megjelent Zoe is.

- Nathaniel, Christopher... - biccentett a szőke lány, de mikor Rebeccát is észrevette, rögtön ott termett előttem és ellökött. Nem mondhatnám, hogy gyenge volt, ugyanis éppen hogy sikerült az íróasztalban megkapaszkodnom.

- Mi az isten folyik itt? - üvöltött rám Zoe, majd próbáltam eltenni a levelet, de észrevette és két másodpercen belül már ott szorongatta kezében. - Miért van itt a naplóm? Nathaniel, úgy volt, hogy elteszed, hogy senki ne találja meg. Legfőképpen nem a gyerekek. - Ha eddig még nem tudtam volna elképzelni Zoet idegesen, akkor most erre rácáfolt, ugyanis olyan vehemensen állt előttem, hogy egyszerűen már pillantásától megijedtem. Talán most értettem meg igazán Christopher szavait.

- Zoe kérlek, mindent megmagyarázok, de add ide azt a levelet - könyörögtem a lánynak, majd megragadtam csuklóját, de ekkor már olvasott. Nem tehettem semmit. Mindent elszúrtam, ennek nem szabadott volna megtörténnie. Ezt akkor miért nem tudtam? Akkor nem mondta, hogy ilyen következményekkel fognak járni tetteim. Becsapott, elárult. Zoe nem sírt, de szemei lángoltak a vak gyűlölettől.

- Ezt Nathaniel? Ezt akarod nekem megmagyarázni? - kérdezte remegő hangon a lány, majd Rebeccára néztem aki a sarokban állt.

- Christopher, menjetek ki - szóltam a srácnak, de utána küldtem felé is egy kérlelő pillantást.

- Mit műveltél Chrissel? - nézett végig hitetlenkedve Zoe a kissrácon, majd egy hatalmas pofont kevert le. A levelet még mindig ott tartotta a kezében, de úgy látszik semmit nem hagy figyelmen kívül. - Rebecca, menjetek. - Legalább ebben egyetértettünk. Miután kimentek, Zoehoz fordultam.

- Ennek így kellett lennie. Ezt meg kell értened. Ha nem én, más tűnteti el a levelet. Hetedik év elején, már voltak zűrös ügyeim. Senki nem tudta miért maradok ki éjszakánként, hogy hol töltöm az időm és legfőképpen kivel találkozgatok. Nem önszántamból lettem Halálfaló. Ez volt, amit el kellett vállalnom. Neked ugyan úgy meg volt írva a sorsod, mint az enyém. Már hatodik évvégén tudtam, hogy Sebastiannak két gyereket fogsz szülni, hogy Brendont elhagyod, hogy vámpírrá válsz, Darrennel közös gyereketek lesz, aki képes lesz a saját apját is megölni, csak, hogy a vámpírok vezetője lehessen. Ennek így kellett történnie, mert meg volt írva. Ahogy Sebastian halála is. Akkor már nem tehettem semmit. Zoe hinned kell nekem - fogtam meg óvatosan a szőke lány kezeit, majd szemeibe néztem. Mérhetetlen csalódottságot és undort tükröztek szemei. De folytattam. Most már nem hagyhattam abba. - Ez egy régi családi titok. Te sem tudtál róla, még anya sem. Amanda azt mondta, hogy túl makacsok vagytok, ezért nem tudhattatok róla - mosolyogtam keserűen a lányra. - Tizenkét tisztavérű boszorka írja a sorsunkat. Többek között a Goldwin családba beházasodott nők, akiknek Halálfaló a férjük. Nálunk ez megszakadt, hiszen senki nem vitte tovább a Goldwin nevet, Amanda volt az utolsó nő, aki bekerült ebbe a rendbe. Röviden összefoglalva, az a feladatuk, hogy megírják az emberek sorsát. Sok mindent megéltek, és különleges képességekkel vannak felruházva, melyekkel tudják, kivel mi fog történni. A nagyanyánk is közéjük tartozik. Mikor heted év elején ezt elmondta nekem, még kezdő volt, és segítségre volt szüksége, ugyanis mindent elrontott. És mivel vérrel írják, nem lehet javítani rajta. Sebastiannal kezdte el megírni a jövődet, nem pedig Brendonnal. Muszáj volt elvennem a levelet, mielőtt megkaphattad volna. Kérlek, ne haragudj rám - mondtam esedeve a lánynak és magamhoz öleltem. - Biztos vagyok benne, hogy ezt nem könnyű megértened és nem is tetszik, hogy mások irányítják az életedet, de kérlek nyugodj meg. Amanda még kezdő volt és véletlenül tette. Ha hozzá mentél volna akkor Brendonhoz, valószínűleg minden felborul, abból pedig beláthatatlan következmények lettek volna. Zoe... könyörgöm, ne haragudj rám - mondtam elcsukló hangon a húgomnak, de ő csak ült egy helyben kifejezéstelen arccal. Megijesztett. Nem mozdult, nem tett semmit. Ekkor láttam, hogy kinyílt az ajtó és Rebecca és Christopher arca jelent meg a résben.

- Mindent hallottatok? - kérdeztem enyhe gúnnyal, majd öntöttem egy pohárba alkoholt, de úgy gondoltam az nem lesz elég így inkább beleittam a Whiskeys üvegbe.