Ahogy meghallottam kik tették, rögtön felpattantam az ágyról. Könnyeimtől nem láttam, így nem volt egy könnyű eltalálni az ajtóig. Mikor azonban ki akartam nyitni, bezáródott, majd láttam, hogy Liam egyre közelebb jön.
- Oda kell mennem Liam. Én vámpír vagyok tudok magamra vigyázni. Te ezt nem érted - ziláltam, majd mikor megcsókolt eltoltam magamtól. Ugyse fog semmit soha megérteni. Meghalt az apám. Meg kell keresnem Zacket és ki kell derítenem ki az anyja. Bármilyen gyakorisággal is beszélgettünk Zackkel mostanában, még nem esett szó az anyjáról. Meg kell tudom. - El kell mennem. Valamit... valamit kideríteni - magyaráztam Liamnek, de mikor megfordultam volna, hogy elinduljak, éreztem, hogy valami hideg fém ér a csuklómhoz. Félve pillantottam le kezemre. Nem akartam elhinni, hogy ezt tette. Miért csinálta?
- Neeeeeeem, Liam. Nem teheted - sikítottam élesen, majd rángatni kezdtem a bilincset, vele együtt Liam kezét. - Önmagam vagyok. Hagyj békén. Én nem akarom, hogy velem legyél. Egyedül akarok lenni. Tűnj el innen Marcus. Látni se akarlak - Csak a méreg beszélt belőlem. Éreztem, hogy arcomon újabb gyémánt fényű könnyek indultak útjukra. Nem törőltem le őket, büszkeségtől és sértettségtől csillogó íriszeimet Marcuséba fúrtam. - Elegem van belőled! - ütöttem mellkasába, de mielőtt a hisztit tovább folytathattam volna, egy csókkal belémfojtotta a szót. Nem viszonoztam, csak mikor már éreztem, hogy csókja egyre reményvesztettebb.
- Engedj el. Nem szoktam hülyeséget csinálni - mondtam durcásan és összefontam magam előtt vékony kezeimet. Mielőtt még tehettem volna bármit is, kopogtak az ajtón. Természetesen Liam nyitotta ki. Úgy bánnak velem, mintha egy két éves gyerek lennék. A két fekete taláros alak, egyszerre vált köddé, majd Liam indulni is akart.
- El ne képzeld, hogy én lemegyek a Mardekárba - mondtam felháborodottan. Eszemágában sem volt elindulni. - Itt maradok és kész - kötöttem ki határozottan, de Liam csak megforgatta szemeit és egy egyszerű mozdulattal felkapott. Kapartam és ütöttem ahol csak értem. Meg sem érezte.
- Tegyél már le - sikítoztam, ahogy végig mentünk a folyosón. - Ha ezt elmondom Christophernek, nagyon nem fogja díjazni az ötletedet. Különben sem fogok egy szobában lenni Jesse-vel! A lábamat sem teszem be a Mardekárosok koszfészkébe. Vissza akarok menni. Hallottad? Liaaaaaaam. Vigyél vissza! - püföltem tovább mellkasát. Legközelebb akkor álltam szilárd talajon mikor leértünk a szobájukba. Valami papírt kezdett keresgélni, én meg csak figyeltem ahogy újra megjelenik a két sötét alak. Szimpatikusnak tűntek, lehet még segítettek is volna, de két percen belül ismételten köddé váltak.
- Visszamegyek a szobámba. Nélküled! - jelentettem ki vehemensen, majd megint megrángattam a bilincset, de nem ért semmit. Inkább én is leültem Liam mellé az ágyra. Még véletlenül sem néztem volna rá.
- Nem érdekel, hogy mit csinálsz. Vissza akarok menni. Én egy perccel sem maradok itt tovább. Miért olyan nehéz mindenkinek megértenie, hogy egyedül akarok lenni? Amarillát amint meglátom legközelebb, megölöm. Senki nem fog tudni visszatartani... még Te sem... - fordítottam el fejem, és tekintetem megkeményedett. Elszánt voltam, talán még soha nem éreztem ennyi gyűlöletet.
- Mit akartak ezek itt? - kérdeztem megenyhülve pár perc múlva Liamet, megfeledkezve kéréséről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése