Rebecca

- Mi? Nem mész sehova! Én is megyek - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, de aztán éreztem, hogy Liam magához húz. Küzdöttem szorítása ellen, de mint már oly sokszor, most sem tudtam szabadulni kezei közül. - Engedj már, nem mehet egyedül! Liam, Trixi csináljatok már valamit, nem mehet egyedül vámpírok közé. Christopher! - kiáltottam a fiúnak, de mikor egy hatalmas forgószél ragadta magával, már nem tudtam elkapni. Sértődötten és dühösen néztem szét a társaságon. 

- Engedtétek, hogy elmenjen. Tudjátok, hogy hova ment? Vámpíroktól nyüzsgő helyre. Idióták - üvöltöttem rájuk, de ekkor Liam megindult a szobájába. Természetesen én is követtem, majd mikor megláttam a halomnyi felszerelést a kezében egy kicsit hátra hőköltem. Ezt az oldalát még nem ismertem. 

- Menjünk - indítványoztam én is, majd az iskolából kiérve rögtön a Tiltott Rengetegen át indultunk el. - Tudjuk egyáltalán, hova megyünk? - kérdeztem Liamet, de ekkor valami hatalmas kőépítményhez érkeztünk. Sötét volt, még a Hold sem világított ide. Hátra fordultam Liamhez, majd kétségbeesetten néztem fel rá. Nem volt kérdés, hogy be akarok-e menni, de azért elbizonytalandotam. Nem tudtam, mire számítsak, miután beértünk. Nem láttam még igazán vérszomjas vámpírt. Most ez is meg fog történni. Lehúztam magamhoz Liamet, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira. - Gyerünk - A vaskos faajtó nyikorogva tárult ki előttünk, majd már bent is voltunk. Rémisztő egy hely volt, és csontig hatoló hideg uralkodott a kastélyban. Ahogy befelé mentünk, éreztem, hogy pár perce tocsogunk valamiben. Reméltem, hogy víz az, mi lábunk alatt terül el, de mikor pálcám fényét a padlóra irányítottam rá kellett döbbennem, hogy vér. Hibátlanul tiszta és vonzó vér. Ereim erősebben kezdtek lüktetni a tudatra, de szerencsére vissza tudtam fogni magam. - Liam, nyugi. Siessünk. Kérlek ne nézz le - mondtam a srácnak, majd eloltottam pálcámat, hogy még véletlenül se láthassa meg a vért. Akkor nekem annyi. Még hosszú ideig kellett a véres folyosón futnunk, mire kiértünk egy haatalmas terembe. A falak mentén cellák voltak és dohos szag uralkodott a helyiségben. A falakon a vörös vér megszáradva jelezte, hogy hol is járunk. A rács mögött megtépázott emberek, varázslók és még lidércek is voltak. Nem minden vámpír tisztességes. Itt vannak a modorálatlan bunkók, akik kanibál módjára eszik meg fajtársaikat is. Mutató ujjamat szám elé tettem, jelezve Liamnek, hogy maradjon csöndben, majd elindultunk a ketrecek mellett, hogy megkeressük Ethant. Már csak egyet nem tudtam, hogy hol van Christopher és ha meg is találjuk Ethant, hogy engedjük ki. 

- Ethaneal - sikkantottam fel, majd letérdeltem és a rácson keresztül, megragadtam Ethan kihűlt kézfejét. Remegett. Idelent ember nem bírja sokáig. Levettem taláromat, ami nem volt túl vastag, de legalább nem volt vízes. Odanyújtottam Ethannek, majd hallkan beszélni kezdtem. 

- Annyira sajnálom Ethan, nem akartam, hogy ez történjen. Bocsáss meg - suttogtam erőtlenül, majd idegesen járattam tekintetem a pinceteremben. - Volt itt Christopher? Téged keres. Liam, te láttad Christ? - kérdeztem, majd ebben a pillanatban megpillantottam a kulcsát a cellaajtónak. Mi volt vele a probléma? Csupán, hogy színtiszta ezüstből készült. Kockáztattam. Liamet megölheti, én pedig tizennégy éve félig vámpír vagyok. Nagyobb az esélyem, mint neki. Égető érzés volt, mikor a bőrömhöz ért a kulcs. Először nem fájt, de mikor már a zárba dugtam éreztem, hogy felszakad a bőrőm és ömleni kezd belőle a vér. Fordítottam egyet a záron, majd szélesre tártam a cellaajtót.

- Ethan, menjünk. Segíts Liam, el kell vinnünk - mondtam halkan, de ölelésemből nem akartam elengedni Ethant.