Már valami puhán - nagy valószínűség szerint az ágyamon - feküdtem, mikor eszméletemhez tértem. Sokkal jobb volt, mikor nem kellett gondolkodnom, csak egy fekete helyiségben ültem és meredtem a sötétségbe. Ott nem kellett éreznem és senki nem mondta meg mit csináljak. Az egész nyugtató volt és csendes. Ahogy kábult tekintetemet elfordítottam, Ethanealel találtam szembe magam. Mikor szólni akartam köhögni kezdtem. Nem nyeltem vízet, de valahogy az egész testem remegett. Ahogy fel akartam kelni az ágyról, Ethan visszanyomott és beszélni kezdett. Nem figyeltem rá, csak makacsul elfordítottam szemeimet. Nem volt szükségem még egy kioktatásra. Most halt meg az apám, akit már örökre elvesztettem. Ellenkezni nem volt erőm, csak akaratlanul és meggondolatlanul jöttek belőlem a szavak.
- Ethan, apa meghalt te ezt nem érted - kiabáltam rá hisztérikusan, miközben ingjét rángattam. Szemeimből ismételten könnycseppek csúsztak ki, majd szám sarkába érve lelték halálukat. - Te ezt nem értheted. Nem érzed amit én - kiabáltam még mindig a fiúval, de arcomat mellkasába fúrtam és apró kezeimmel tehetetlenül kapaszkodtam ingjébe. Nem tudtam jelen pillanatban semmi másra koncentrálni, mint hogy egy ember, akit nagyon szerettem elhagyott. Már nem látom többé... Ő megszűnt. Nincs többé Sebastian Acerlot. - Ethan, miért pont ő? Miért? - zokogtam és kövér könnycseppeimet elnyelte az ing sötét anyaga. Nem tudtam abbahagyni a sírást, de a gondolataimat próbáltam más irányba terelni. Nem sikerült. Mindig csak apám képe furakodott be emlékeim közé. Csak ő. Miért nem halhattam meg én helyette? Egyedül hagyott...
Hallottam, hogy valaki belép a szobába, de nem tudott érdekelni, hogy ki az. Inkább még közelebb bújtam Ethanhez, és némán zokogni kezdtem. Ahogy eltolt magától, fájdalmasan felnyögtem és ijedt íriszekkel néztem fel rá. Szemeim vérágasak voltak a sírástól. Mikor Ethan mellé ült Liam próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra, de nem sikerült. Hagytam, hogy Liam magához vonjon. A közelsége megnyugtatott. Befészkeltem magam a srác ölébe és arcomat nyakhajlatába fúrtam, miközben kezeimet átfontam nyakán. Még mindig nem tudtam megnyugodni.
- Liam, Sebastian meghalt. Az apám nincs többé. Érted? - kérdeztem sértetten a srácot, majd eltoltam tőle magam és visszahanyatlottam az ágyba. Hátat fordítottam neki, majd amilyen kicsire csak tudta, összehúztam magamat.
- Csak nyugalmat akartam. Nem akartam erre az egészre gondolni. Te nem érzed ez mennyire fáj, Liam... - suttogtam magam elé, de értetlenül meredtem a semmibe, mondata hallatán.
- Honnan tudod, hogy megölték? Ki volt az? Tudnom kell - fogtam meg kezét, ahogy feltérdeltem az ágyon. Így pontosan egy magasak voltunk. Könnyáztatott szeimeimet fájdalmasan fúrtam az övéibe. - Előbb mond el, hogy honnan veszed, hogy apámat meggyilkoltál? - követeltem makacsul, majd egyre közelebb hajoltam hozzá. - Tudnom kell, kérlek Liam - esedeztem. Gyengéd csókot leheltem ajkaira és magamra húzva végig feküdtünk az ágyon. - Kérlek, nekem ez fontos - néztem rá, ahogy elszakadtam tőle a csók után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése