Becky

Esküszöm, ma már vagy huszadszorra hallgatom végig, hogy "nem kell félned", meg, hogy " ne aggódj én nem foglak bántani". Egyszer megőrjít Zac ezzel a hülyeségével. Nem félek, nem vagyok az a fajta, aki mindentől megijed. Az egyetlen dolog, amik megtudnak rettenteni, azok az emberi érzelmek. És itt be is fejeződött a sor. Nem félek vámpírtól, nem ijedek meg vérfarkastól, a lidércek hidegen hagynak, a mágikus lények sem hozzák rám a frászt. De ha nekem valaki azt mondja, hogy szeret, és belül érzem, hogy hasonló érzéseket táplálok iránta, biz isten elmegyógy intézetbe költözök. Félek az érzelmektől, hiszen csak gyengévé és sebezhetővé tesznek.

- Hol vagyunk? - kérdeztem elenegedve kezét, és kicsit arrébb sétáltam, hogy a Hold ezüst színű megvilágításában alaposabban szemügyre vehessem a térséget. Biztos, hogy a Tiltott Rengetegben voltunk, ez nem kérdés. De, hogy melyik részén, mennyire távol az iskolától, nem tudom. Egy biztos, minél messzebb annál jobb. Zac húzni kezdett, majd bementünk egy hatalmas, ódon kastélyba.

- MI? - kérdeztem hisztérikus hangon. - Én, ide nem jöhetek be. Te ezt nem érted Zac, ez a hely, itt halt meg apa - halkítottam le a hangomat, majd szét néztem a Lidérc kastélynak nevezett helyen. Minden sötét volt és rideg. Még a hideg is kirázott, ahogy arra gondoltam, mennyien is veszhettek el ebben a csatában. Zoe sokat mesélt róla, de soha nem értettem meg, hogy a lidércek, hogy jöttek a képbe.

- Zac, minek vagyunk itt? - suttogtam neki, de ekkor két alak közeledett felénk. A nő nagyon ismerős volt. Nathanielnél láttam az egyik osztályképen, ha jól emlékszem. Brenonnal. Akkor, Ő, Amarilla Darwin? Tűrtem a nő rideg pillantását és én is ridegen meredtem rá.

- Amarilla - biccentettem kimérten, majd kihúztam magam. Engem és a családomat büntetlenül, senki nem sértegetheti. - Nem anyám hibája, hogy nem volt elég jó apámnak. Nem gondolja, hogy ha minden tökéletes lett volna a kapcsolatukban, akkor apámnak meg se fordul a fejében, hogy éjszakánként elszegődjön máshoz? Teszem azt másokhoz? Vall csak be magadnak Amarilla, itt te voltál a hibás. Nem kell Zoet hibáztatni - mondtam ridegen, rezzenéstelen arccal. - Én büszke vagyok a családomra, sőt a nevemre is Amarilla, én azért néhány dolgon elgondolkodnék a helyedben. Tudok rólad mindent, nem ítélhetsz el senkit, mert te sem vagy tökéletes és... - nem tudtam tovább mondani, mert Zac tovább húzott. Az emeleten sértődötten dobtam le magam az ágyára.

- Miért nem hagytad, hogy beolvassak neki? Egyáltalán, hogy képzeli, hogy ilyen dolgokba beleüti az orrát? Semmi köze az anyámhoz, se hozzám, de még apám életét is megkeserítette. Nem hiszem el - örjöngtem, majd elfeküdtem az ágyon, és hagytam, hogy Zac fölém másszon és belecsókoljon a nyakamba. Enyhe bizsergés futott át a testemen, majd Zac felé fordítottam arcom és megcsókoltam. Ő még nem is tud róla, hogy lefeküdtünk. Lehet, el kéne mondanom neki. De lehet, hogy magától is ráfog jönni. Hiszen heves érzelem kitöréskor, általában egy erős de javu érzés után, az ember visszakapja a gondolatait, ha nem volt erős a varázslat. Így pedig kötve hiszem, hogy Ethan elég hatékony volt.

Eltoltam magamtól Zacet, majd fel-alá kezdtem sétálgatni a szobában. Ha itt maradok, bele se akarok gondolni, mit fogunk csinálni. És ha megint megtörténik, akkor beugrik neki az első is, és az is amit Derekről elmondtam neki.

- Zac, nem mesélsz valamit magadról? - kérdeztem tőle gyengéden és olyan messze ültem le tőle a szobában amennyire csak tudtam.