Becky

Rebecca

Csak álltam és ha oda is akartam menni Zachez, hogy megvígasztaljam, elvetettem az ötletet. A hallottaktól lábaim a földbe gyökereztek és nem engedelmeskedtek. Mozdulni nem tudtam. Zac további szavai vontatottnak tűntek, mozdulatai pedig darabosnak. Fájtak a szavak. Az ő anyja, ölte meg. Nem fájt volna ennyire, ha akkor nem vagyok itt, és nem látom magam előtt az eseményeket. 

Újra lejátszódott előttem a végzetes éjszaka. Anya megmondta, hogy nem mehetek sehova. Akkor még csak nyolc éves voltam. Jessenek kellett volna vigyáznia rám. Túl jártam Jesse eszén. A pálcája nélkül bezártam a pincénkbe, így már azt tehettem amit csak akartam. Az egész világ háborúzott, de nekem most kifejezetten Sebastiant és Zoet kellett megtalálnom. Örököltem néhány hasznos képességét anyámnak, így egy órán belül, már tudtam hol vannak. Nem voltak messze, így seprűvel fél óra alatt megérkeztem. A Tiltott Rengeteg fái mind égtek, és a szemerkélő eső sem tudta csitítani az egyre terjedő vehemens lángokat. Mindenhol fekete talárokba öltözött, csuklyás alakok harcoltak. Anyámat láttam meg előbb. Megrettentett amit láttam. Észre se vettem, hogy könnyeim patakzottak végig arcomon. Ahogy futottam keresztül, a halottak között , elestem és mikor felnéztem akkor most már tudtam kiket láttam. Igaz, ketten háttal álltak nekem, de Amarilla arcát tökéletesen kivehettem. Hát, most már tudom. De nem akartam elhinni, hogy Zac édesanyja tette. Megölték apámat. 

Észre sem vettem, mikor Zac egy láncot akasztott a nyakamba, majd egy levelet adott át. Kinyitottam, majd a megsárgult pergamenre néztem, amin a betűk, már kezdtek elmosódni. Az első bekezdés fölé, Zoe neve volt írva, de mivel anya nem volt itt, elolvastam. A végén már ott volt Jesse és az én nevem is. Zokogva rogytam le a földre, mikor a levél végére értem. Szinte benne volt az egész életük, majd mi is. Apa a mai napig hiányzik. És mindig is fog. Talán nem is akarom elveszíteni, soha azokat a fájdalmas pillanatokat, mikor a földön elterülve még egyszer rám mosolygott. Őszintén. 

Most valakire szükségem lett volna. De nem fogok egy lidérc fiával együtt lenni. El megyek innen. Nem. Nem lehet. De... Segítség kell. Zacen kívül, kinek mondhatnám el, hogy bosszút fogok állni apámért? Egyenlőre még neki sem. Ha itt lesz az ideje, megtudja. 

- Köszönöm, hogy elmondtad - mondtam neki fagyosan, de még nem voltam hajlandó ránézni. Egyszerűen zavart, hogy ő annak a nőnek a fia, aki megölte az apámat. Cia mindig azt mondja, hogy nem ítélhetünk el senkit sem a származása miatt. Hihetetlen, hogy egyetértek vele, de most mégis nehezemre esik, hogy ugyan úgy nézzek Zacre. Még valamit el kell mondanom neki, így nem hagyom itt. 

- Zac, mutatnom kell valamit - motyogtam, ahogy melléültem és megfotam kezét. Erősen koncentráltam. Nem is sikerült elsőre, de aztán ott voltunk. Megint azon a délutánon. Egészen onnantól, hogy Ethanealel ránk nyit. A vége pedig az volt, mikor már Etel visszamegyünk, hogy töröljük Zac emlékeit. Ahogy kiléptünk az emlékből, lerogytam az ágyra. 

- Nem bíztam benned. Vagyis, Ethan akart megvédeni tőled - magyaráztam csendesen, majd mikor leült és magához ölelelt, úgy vesztem el ölelésében, hogy ha elengedem eltűnik minden, ami még mentsvár lehet számomra. - Zac, ezt muszáj volt megmutatnom, mert ezek után tartoztam neked ennyivel - néztem mélyen szemeibe, majd közelhajoltam hozzá és szája szélére nyomtam egy puszit és indulni készültem...